CIKKEK, KRITIKÁK, ÉLMÉNYBESZÁMOLÓK

Vontában az Al-Dunán

A sokat látott hajósok mindig azt mondták, egy Al-Dunai út megformálja az embert. Ez persze azokra az uszálykormányosokra vonatkozott, akik egy igazi vontára szálltak be. Hetekre, hónapokra, és lehetőleg 1974 előtt. Akkor izzódhatott a telefon a forgalmi irodában, él-e még a férjünk, megvan-é még apánk. Jókai már leírta a helyet, Horváth Péter pedig a hetvenes évek szemével kiegészítette, hogyan is hajózták meg az emberek annak idején, az alábbi élménybeszámoló csupán egy szűkös, képekkel aládúcolt kivonata annak a személyes élménynek, amihez gyanítom, hogy több hasonlatos már legfeljebb holtamban érhet.

az út lényege

A túrát egy hírös óbudai jachtegylet szervezte, melyben 23 motorcsónak (mifelénk: szappanosdoboz) ledzsall a Duna-Delta torkolathoz, majd ott jó lesz nekik. A TATABÁNYA vontató csupán azért kellett, hogy levontassa (lemellévigye) azt a (hídépítőktől beújított) TS-bárkát, melyen a visszaúton ezeket a kishajókat hazaszállítja. Ezen felül persze még bázisként is szolgált (kajatár, sörcsap, olajtár, tisztálkodási/megalvási lehetőség, stb.) vontatmányával egyetemben. Nos, ennek a túrának a visszaútjára lettünk mi hivatalosak, úgyismint tapasztalt hajózó személyzet (lol!), akik azzal a busszal mennek le Tulceára (Tulcsa), a túra végpontjához, amivel másnap a kirándulás újgazdag résztvevői - jachtjuktól megfosztottan - hazaszállítódnak.

Busszal, mint a villám

Az utazás bombasztikus volt. A szó szoros értelmében, ugyanis a Tatai úti buszállomásról indultunk volna szerda délután, ám éppen ekkor és éppen ott találták meg azt a bizonyos 500 kilós robbanóst. Ez még mind nem lett volna semmi, ha két héttel később, érkezésünk napján nem találják meg a négyszer akkorát, s nem rendelik el a hajózási zárlatot a Lágymányosi hídtól felfelé. Szóval, ugye azért érzitek?

Ám a kezdeti nehézségek után, egy második alternatíváról, lekövetve nem sokkal a 18 órát elindult az autóbusz. És úgy értünk le Tulcsára, mint a villám. Na, nem olyan gyorsan, hanem olyan cikk-cakkban. A sofőrök ugyanis nem álltak a helyzet magaslatán. Elmondásuk szerint, csak Erdélyig ismerik az utat, tovább még, pályafutásuk során, sose kellett menniük. Ez persze nem lett volna ok arra, hogy Erdély felé menjünk, noha kétségtelenül gyönyörű az a szakasz, - kár, hogy sötétben ezt aligha lehet élvezni - hiszen úticélunk egész más irányba esik. A sofőröket ez nem érdekelte, az autóbusszal visszaemlékezések alapján 15 óra alatt megtehető Budapest-Tulcsa távot kemény 22 óra alatt gyűrtük le.

Az, hogy Smith GPS-e többször nyögte be az "újratervezés"-t, mint ahányszor a lány el tud menni egy éjjelen, még önmagában nem került volna fel a sofőrök sérelmére, az viszont, hogy elszalasszuk az utolsó lehajtási lehetőséget az utolsó romániai Duna-hídra, már kissé zavarba ejtő lehet. Bár, ez utóbbi eltévelyedést talán meg is kéne köszönnünk nekik, hiszen ha Smith kartács kütyüje szerint haladunk, nem lenne most részünk abban az élményben, ahogy egy két, vágásra ítélt uszályból katamaránná hegesztett, kompnak csúfolt alkalmatosságra hajtunk buszunkkal úgy, hogy a ponton és a fedélzet között - rámpa hiányában - szűk fél méter a mozgó szintkülönbség. Braila egyébként méretes tengeri kikötő mivoltán túl óriási révbirodalmáról is híres: külön komp viszi az utasokat, külön a személygépkocsikat, elnézést... Daciákat, a fent említett zöld szörnyeteg pedig a nehéztüzérségi útrombolókkal bánik el.

Annak idején írtam, hogy Szlovákiában mindenki Skodával jár. Itt ugyanez volt a helyzet a Daciák frontján. Lepusztult Aro-k, fehérre kent fák, alumíniumfedeles háza tetejék. És vicces nevű falvak - pl. Miseluk vagy Vizireni.
Az alábbi képen érdemes megfigyelni a frissen lekent daru és a kerítés előtt parkírozó házikedvenc színikerségét.

Érkezések és indulások

Tulcsa folyami- és tengeri teherkikötője és egyben hajógyára úgy helyezkedik el a városhoz képest, akár Budapesthez Csepel. Azaz, az agglomerációs szerkezet szerint a második munkahelyövben, szóval jócskán a centrum fölött. Nagy nehézségek árán sikerült árbocáról beazonosítanunk a gyárterület külső partfalán álló Tatabányát, ám a kikötő területére nem engedték be a buszt. Hiába mondtuk, hogy mennyire szeretnénk bejutni a hajóra, hiszen mi vagyunk a váltás személyzet, a válasz mindig a következő volt: "a hajó partfalnál áll, veszélyes felmenni rá. Nem engedhetem be magukat." Itt már tudtuk, hogy a hírös román-magyar barátság demonstrálása folyt a kikötőbéli portásbácsi interpretálásában, hiszen a vámvizsgálatot szó nélkül beengedték az alulétrán keresztül.

No, de mi sem tétlenkedtünk aztán, felhívtuk a Lacit, segítsen bejutni, mégiscsak fent van a hajón. Sajnos azonban ő sem segíthetett, hiszen akkora már épp elég alkalommal keveredtek olyan események miatt összetűzésbe a hatósággal, melyek még itthoni szemmel is nevetségesen mondvacsináltak.

Így ismertük meg hátizsákkal, oldaltáskával, kajaszatyrokkal Tulcsa mesés belvárosát. A portás ötlete az volt ugyanis, hogy menjünk be a városba, béreljünk egy kishajót, és azzal kényünk-kedvünk szerint közelíthetjük meg víz felől a saját járművünket. A városban persze senki nem tudott segíteni. Már majdnem tervszerű pánikbaesés lett úrrá picíny, 12 fős csapatunkon, amikor égből... azaz a Delta-torokból megérkezett a segítség. Laci beriasztotta a Deltából éppen hazaérkező rendezvény két motorcsónakját, hogy ugyan menjen már vissza a városba, és szállítsa be az embereket. Így történt, hogy motorcsónakkal száguldhattunk a gyárterületre, s csütörtök este végre a fedélzetre léphettünk, bár a belvárosi pontonról való kalózbeszállás sem maradt konfliktus nélkül.

A Tatabánya fedélzetét egyébként korántsem nevezhette a leizzadt, megfáradt, éhes-szomjas társaság végállomásának, hiszen a busz aznap már nem indult haza a jachtosokkal, ergo az éjjel még ott aludtak a hajón. Üres kabin tehát nincs, maradnak a közös helyiségek, az útról megmaradt szendvics, és a tábori hidegvizes testfrissítő. De legalább már a fedélzeten. És ez volt akkor a lényeg, mindenkinek. Az éjszakát pedig egész hangulatosan töltöttük. Viktor leleményesen beköltözött egy hálózsákkal az egyik mentőladikba, én pedig a kerékállásban aludtam (hol másutt) negyedmagammal.

Reggel egy hatalmas tengeri folyékonyáru-szállító monumentális vasparavánja ébresztett minket, a Havi Ocean picíny folyami hajónk melletti elhaladása azonban a jachtosokra hatott kedvezőtlenebb hatással. A tengeri hullámok ellen nem volt elég a Tatabánya pódexébe kapaszkodva védeni a törékeny műanyagot...

Amiket aztán a daru nyüstölt tovább. A szabályzó ugyanis csak bináris módban működött. Vagy 1, vagy 0. Vagy enged a kötélnek, vagy áll. Így sikerült nyomatékosan, a tulajdonosurak nem kis aggodalmára lehelyezni a bárkára valamennyi motorost. A daruzás alatt mi a sólyagerendákat helyezgettük ki alájuk, és a kajasátrakat csoportosítgattuk.

...no meg a műanyag toitoi bódékat... ;)

de jutott idő azért a faunát is simogatni...

A daruzás rendben ment, csak lassan. Így a terv, hogy saját szakállunkra leugrunk az alig 40 km-re levő torkolathoz, a gonosz démon martalékává lett. Még péntek este oldottuk hát a (kereket?) sodronyokat, és elindultunk hegymenetben, távoli célunk, a Tulcsától 1600 km-re fekvő Budapest irányába...

Egy átlag nap a fedélzeten

A bárkával mellévett alakzatban óránként 10-12 km-es sebességgel tudtunk haladni, és mivel különleges szállításra kaptuk az engedélyt, csak A üzemmódban hajózhattunk (éjjel tehát nem), így minden nap a napkeltével indult, és a napnyugtával ért véget. A két időpont között - ha úgy nem is, ahogy annak előtte apáink tették, azért meg kellett dolgozni a haladásért és a hajó egyben maradásáért egyaránt, így mondhatjuk, hogy tisztességgel megdolgoztunk a kajapénz rendezésén túl felmerülő egyéb útiköltségért. A Tatabánya fedélzetén 18-an hajóztunk. Rajtunk kívül két vendég volt még, akik meghatározott részvételi díjat fizettek.

A hajón elvégzendő feladatokat vetésforgóban hajtottuk végre, hogy lehetőleg mindenki részesülhessen mindenféle földi jóból. Navigálásból, kötélkezelésekből, gépkezelésből, éjjeli strázsálásból (a támadó román és szerb kalózok valóban veszélyeztették a köteléket), hajómosásból és inspekcióból (reggeli beltéri takarítás) egyaránt. Az alábbi képen a hajó eredeti, 1962-es őrségtáblájára írtuk fel minden nap, ki mikor lép strázsába az éjjel. Én a "viking" vagyok.

A deckmosás, és a kanizsella rejtett zugaiban megbúvó évtizedes mocsok kiebrudalása volt a legfárasztóbb, ám ki jól végezte dolgát, kiváltságot kapott. Ez pedig két áldásos tevékenységet jelenthetett. Kormányozni a hajót, tanulni a vonalat:

...valamint kitűzést adni egy szembejövő hajónak. Ehhez egy pici magyarázat: vízen is alapvetően jobbra tarts uralkodik, ám a hegymenő hajó indokolt esetben, valamint a bejárt vonal saját szabályaihoz igazodva kérheti a fordított elhaladást. Ilyenkor egy fehér villanót kapcsol be, és egy kék táblát állít fel hidraulikus értelemben vett gombnyomogatással. Ezt (is) hívják kitűzésnek. Régen ezt egy kék lobogó (nyélre húzott zászló), hajó jobbján történő lengetésével adták egymás tudtára, s mivel a Tatabánya hagyományt őriz, itt is eképpen tettünk.

A délutánunk majdnem mindig szabad volt. Ekkor kerültek sorra ugyanis a festő- ill barkácsmunkák, amiket nem kellett mindennap végeznünk. Én Kovpet kollégával fényesítettem a harangot, illetve felülvilágítók ácsolásában segítettem Oláh Petinek, na meg az elmaradhatatlan feketegömb feketésítésében Buza Béla bácsinak, aki a festést, mint olyat, mindőnk közül a legkokmolyabban vette!

- Egy pillanatra felállnátok? Csak lekenem, és már ülhettek is vissza.

Este pdig feloldódott a hangulat. A víz közepén, a csönd uralkodása alatt. Amint csobbant a horgony, kinyílt a sörcsap. Áldassék melegen a kishajós csapat, több hordónyi maradt még utánuk, melynek tartalmát lassan, észrevétlen éltük fel, ahogy a hiányérzet a szerencsétlen otthagyottat.

Semmitmondó városok, viszontagságos mindennapok

Sokáig hatalmas, tengerinek látszó hajógyárak s kikötők mellett haladtunk. Távolról egy hatalmas pók a parton: darutenger az ukrán Reni városában...

Ez pedig a román Galati (Galac), földrajzóráink ismert rémszava, a hajógyár kapujával, ahol a felirat szerint kizárólag nőnemű hajók készülnek...

A Ruszét (Oroszcsík) Giurgiuval (Gyurgyevó), azaz Bulgáriát Romániával összekötő hídhoz hasonlót nálunk nemigen lát az ember. Alul megy a vasút, fölötte a közút, a két közpillér közötti hídelem pedig - a tengeri hajók nemkis örömére - nyitható.

Giurgiu volt az első hely, ahol ki kellett kötnünk. A románoknak bántotta a csőrét a magyar lobogó, így "Giurgiu control" jogcímen feljöttek a hajóra, fogyasztottak némi rövidet, majd "minden rendben" bajszmotyogással elhagyták a járót.

Mi pedig a hajót, hogy kicsit körül is nézzünk a parton. A város fél óra gyaloglásra volt a kikötőtöl. Ez egyébként majdnem minden Duna-menti településre igaz volt itt az alvégen. Nem hiába mondják, hogy Budapest a legszebb. Mindenhol gyárak, kémények, Békásmegyer 6x lekopizott mása, parti darvak és ormótlanul modern, vagy zajló vakolatú irodaházak. Leginkább az utóbbi. Ebből állt egy-egy nagyobb város. Giurgiuba sem a szépségért loholtunk, hanem bizony megkóstolni végre azt a hírös csíkszeredai sernedűt, hiszen a vasutas sem eszi meg a sínt, mi se vizet iszunk. Persze a román a "csiki" helyett "ciuc"-ot ír, és keményen ránk szól a vendéglőben, hogy "csik" helyett "cs(o)uk"-ot ejtsünk, valamint zokon veszi, hogy azt a néhány számot nem vagyunk képesek megtanulni. Nos, ezt a kérdést sem mi oldjuk meg, a sör viszont jól esett. A homlokunkon pedig a Tatabánya bélyegzőjét viseltük, mintegy tüntetőleg, minden parton.

Körülbelül itt nehezítette meg munkánkat a hányós-hasmenős vírus, mely szép lassan az egész személyzetet megtámadta. Ügyeltünk a vízre, szénsavmentes ásványvízben mosogattunk, abban mostunk fogat, főztünk kávét és teát, (nem, nem egyszerre) félve a hírhedt román ivóvíztől. Persze az senkit sem vígasztalt, hogy rájöttünk, a zuhanyrózsa tehet mindenről. És az sem, hogy ezt annak idején Széchenyi is végigjátszotta ugyanitt, csak egy kicsikét kisebb hajóval. A menet azonban nem állt meg, bár, a Mercur 203 nevű kötelék előzgetése burleszkfilmbe illő jelenet volt.

Mert ugye, mi 12-t futottunk óránként, ő kb 7-et. Mi viszont minden éjjel megálltunk, ők pedig B módban 24 óráztak. Szóval minden éjjel beértek. A harmadik előzésnél már meg se kellett hívnunk a rádión. Meglátott minket, messze mögöttük, máris beszólt: "ah, hallo Tatabanja, linke seite."

- Melyiket hagytuk le az előbb?
- Mercurt.
- Hát, de nem azt kérdeztem, hogy miért...

A Vaskapu kezdete

A Vaskapu alvégét a Vakapu II erőmű zárja le, ezt követi az alsó duzzasztott szakasz, a felvízen. Még sose zsilipeltem a Tatabányával, így azt az élményt sem tudom átadni életszerűen, ahogy nekiindultam a bárka tetején a perlonnal a zsilipfal kúszobakjaihoz.

A Vaskapu I-es erőmű már jóval magasabbra tornyosul. És igen, ez az a bizonyos építmény, amivel több - aránylag sikeres - próbálkozás után 1972-ben véglegesen megszüntették a zuhatagot, s merült ki a kalandos történetek keletkezéseinek lehetősége a hajózás biztonságossá válásának keréknyomában.

Mi ügyesen manővereztünk a szűk kis kamrácskában, ám egy mögénk érkező személyhajó nem mondhatta el ezt magáról. A kapu becsukódása közepette fordult át a mi oldalunkra, ám a víz nem a várt bevágatást idézte elő, s keresztbe fordította szegényt.

És itt a furfangosság. Amivel még sose találkoztam. Duplakamrás megoldás. Vagyis bemész, becsuk, felemel, kinyit, majd... azt hiszed, átzsilipeltél. Közben meg jön mégegy kamra, ahol ugyanezt eljátszod. Nos, igen. A 40 méter szintkülönbség, ugye...

Arra azonban nem számítottunk, hogy a nekünk kinyitott kamrában völgymenők zsilipelnek. A kicentizendő, egymás mellett elhaladás az Arhangelszk személyzetét izzasztotta meg a legjobban, kik később rádión szóltak be, hogy nem vállalják a mellettünk történő elhaladást. Megértettük, hisz már a felső kamrában is esett-kelt a test. Félúton lekötött, majd mi mentünk el mellette.

Ezt pedig már tényleg kevesen mondhatják el magukról, hajós berkekben is. Laci kérésére felfestettem a zsilipfalra a hajó nevét, és az áthaladás dátumát. Hagyománytisztelő, ám nem teljesen legális szokás, hogy a zsilipelő hajók felírják a falra a nevüket és a dátumot. Ez itt különösen aktuális volt. Ki tudja, a Tatabánya mikor jut el legközelebb ide...

A felvízen hajózva úgy érezzük magunkat, mintha a salzburgi hegyek között rekedő tavakat hasítanánk. A víz itt óriási területen mozog - lásd Zokni parancsnok megállapítása: van itt víz, csak el van terülve -, hatalmas öblök, mélykék nyugalom. Itt találtunk rá Orsovára, melynek teherkikötőjében megkértük a vizsgálatot, hogy kiléphessünk Romániából.

A papírok rendben voltak, a hajót azonban nem engedték tovább. Hibáa, ez még mindig a Balkán. A vizsgálatot végző mákszemlegények szemrebbenés nélkül elkérték a jattot: néhány üveg Jäger, és gázolaj. Ez minden vizsgálatnál így ment. A szerb belépésnél, a kilépésnél, ahol még vissza is hívták a hajót, mert nem kaptak elég "szuvenírt", és ami a legmegdöbbentőbb, a magyar belépésnél is, Mohácson.

Azért volt egy kis időnk besétálni Orsova központjába is, ahol volt szerencsénk egy távol-keleti hangulatú fotóhoz.

Ebben az irígylésre méltó panorámával rendelkező parkolóval ellátott Spar üzletben szerettem volna venni az otthoniaknak valamit, ami jellemzi a színhelyet, utolsó reményem beleszórintva ebbe, hogy bármit is tudok majd venni/szerezni a szakaszról, ám amikor konstatáltam, hogy még egy szelet helyi csokit sem találok a kongó polcokon, feladtam e törekvést.

Orsova után jött a kalács mazsolája. A Vaskapu legszebb szakasza, ahol a Duna a Kárpátokkal és a Balkán-hegységgel viaskodik sziklás medrében, 70 méter mélységével, 150 méter szélességével... az álmos, esős reggel, mikoron behajóztunk a Kazán-szorosba...


Át a Kazán-szoroson

A Nagy-Kazán kezdetét a Tabula Traiana, a sziklába gyógyított márványtábla jelzi, amivel pedig azt, hogy annak idején már a rómaiak is próbálkoztak a szakasz megszelidítésével. A sziklafal mentén kiépített úton lovakkal, olykor rabszolgákkal vontatták parti kötéllel a dereglyéket. Ma már ennek az útnak a maradványa is víz alatt van, a táblát persze kiemelték, hogy ma is látható legyen.

És az ember mai beavatkozása... a szerpentinek ma is gőzerővel készülnek...

A románok büszkesége, a sziklából kifaragott Decebál király fizimiskája, ki aztán idő közben győzelmet aratott a rómaiak felett... alatta pedig... hát, az a völgyhíd, a mesés csodaút.

Ez pedig a Kazán-szoros alsó jelzőállomása volt, az erőmű megépültéig. Ezt a tornyocskát kellett a hajósoknak sasszemmel skubizni, mikor ad zöldet, mikor szabad elindulni a szorosban fölfelé. Ma létjogosultsága vesztette kápolna, de még mindig ugyanazt az ámulatba ejtő törékenységet sugallja a Kazán sziklái oldalán felhúzott egyetlen építmény.

És persze a hajlatból kifelé tartó hajónk, előtte

És valahol itt áll(t) a Széchenyi-tábla. Lent, a víz alatt. Ahogy a Széchenyi-út is, Ada-kaleh szigete is, és Orsova régi városrésze. A vízlépcső megépültével a duzzasztás során mind a víz alá került. A románok persze a Tabula Traianaval ellentétben nem emelték meg az emlékművet, és az is bántotta őket, hogy a magyar hajósok azóta több ízben is kihelyeztek réztáblát az új vízszint fölé. A helybéliek ezeket megrongálták, eltávolították. Valahogy nagyon nem tudnak megbarátkozni a gondolattal, hogy e szakasz a magyarok beavatkozása nyomán volt hajózható több, mint egy emberöltőn keresztül.

Ez pedig a Nagy-Kazán és a Kis-Kazán közötti kiszélesedés. Itt már nem tiltott a hajóvonták találkozása sem. A srácok a bárka orrán lelkesen fotózzák a forgalmi helyzetet.

Ez pedig a szűkebb Kis-Kazán bejárata. Még esőben, szürkeárnyalatosan is lenyűgözi az embert...

A sietős River Adagio nem várta meg, míg kiérünk a szorosból. Annak felső vége előtt megkísérelte velünk a találkozást, bár, amikor meghallotta a rádión a bejelentkezést (Tatabánya nevet meghallani az Al-Dunán = menekülj, amerre látsz, ezek a fél falut maguk után húzzák), visszakérdezett azért, hány darabot vontatunk. Mi jót mosolyogtunk ezen, s válaszoltunk, hogy csak egy szem bárkával nyomulunk, így a találkozás megtörtént. De csak a kép kedvéért. :)

Ez pedig a Baross-tábla, mely csodával határos módon megmenekült. A Széchenyi kezdeményezte sziklarobbantási folyamatok második etapja, Ferencz Józsi asszisztálásában, valahol a XIX. század végén....

És a Kis-Kazán végén is, hiszen itt már jövünk ki belőle.

A jobb parton Golubac (Galambóc) vára, ahol még mink is megpróbálkoztunk a törökkel szemben...

Bal oldalt pedig a Babakai-szikla fallikus kimerevedése a Kazán-bejáratnál.

ez pedig a második megfeneklésünk. A víz hamar elfogyott a 16 dm-es merülésű hajónk alatt, másodpercek alatt iszapra kerültünk, hála a hanyag kitűzésnek. Próbálkoztunk a csavarintással, hátrázással, mindennel, amit el lehet képzelni, de csak hintáztunk az iszappadon. Ekkor érkezett egy halászcsónak, román lobogóval. Mert vannak még rendes románok. Az öreg halász lelkesen mutogatta, merre van az átfolyás, hogyan tudunk leszabadulni. Szolgálatáért egy üveg bort kapott. Másfél órás hánykolódás után az orrtőke szabad vizet ért.


Belecsöppenve a Macskajajba

Veliko Gradiste (Gradiscse) volt az egyik leghangulatosabb kikötő utunk során. Közvetlen rakparti sétány, játszótér, kiserdő. A kék korlátú strandlépcső balatoni hangulatot idézett. Ezen a helyen léptünk be hivatalosan Szerbiába. Szokásos "határvizsgálat", majd csűrtünk is tovább.

A Dinara roncsánál minden hajós elmorzsol egy könnycseppet. Így néz ki egy halott vontató.

Így pedig egy élő toló, aki füstjeleket ereget a szerb főváros, Belgrád előtt. Kerestem, én tényleg kerestem Belgrád szépségét. Nem sikerült megtalálni. Gyárak, lakótömbök, egy-egy elnyomott templomtorony. Belgrád nem szép.

A nándorfehérvári győzelem történetét viszont mindenki ismeri. A hajón. Belgrádban már nem annyira.

Zimonyra azt mondaná az ember, Belgrád óvárosa. Ő viszont valóságos ékszerdoboz.

A petpalackokból(!!!) épített lélekvesztő láttán már mindenki tudja, most jön az a bizonyos szerb szakasz, ahol extraordenáré lakodalmakat csapnak, disznók eszik a Trabantot, vizet vesznek benzin helyett, s mosógépet ejtenek a Dunába az önjelölt ladikos gázolajkofák.

Amikor megjelent mellettünk egy csónak, szabályosan a pódexünkhöz ütköztetve magát, hogy halat adna gázolajért cserébe, már tudtuk, hogy élesíteni kell a fotómasinákat. Íme a díszlet, hol a Macskajajt forgatták.

A disznókon kívül persze voltak lovak és sirályok is. Sőt, egy határsértő őzet is láttunk a hajó előtt keresztben átúszni. Ez a helyes kis világítótorony pedig a Tisza torkolatát jelzi, ha nem vennénk észre amúgy a markánsan becsatlakozó, széles jókedvével hömpölygő szürke folyót.


Otthon vagyunk...

- Ma este is lőttek a romantikának...
- Hogyhogy?
- Felhívtam az asszonyt, hogy menjen ki teraszra, nézzük együtt a Göncölt. Erre nem be van otthon borulva?

Novi Sad (Újvidék) hídja alatt a vontatóhajó régi jelkép. Ezt a képet hosszú évek óta meg akartam már csinálni. Egy korabeli hidak-bélyegen látható ilyen kompozíció, persze szerb vontatóval.

A délszláv háborúban szétlőtt vukovári tornyot mementóként hagyták meg a horvátok.

Ahhoz, hogy egy kishajó hivatalos értelemben vett parti műtárgyhoz kösse ladikját, nem szolgál mentségként az, hogy egy olyan kilométertáblán romantikázik, mely tartalmazza a 69-et. ;)

Apatin bazilikája szép színeket hordoz estidőben.

Bezdánnál kiléptünk Szerbiából. A vizsgálatra elég a vontatóhajó, én a bárkán maradtam strázsaként, így tudtam hajónkat is fotózni. Persze, a kilépés nem ment egykönnyen. Tatabányánk, akár a szórakozott Colombo nyomozó, újra visszatért a tetthelyre még egy kérdés erejéig, mivel a vizsgálatvezető szerbek megfeledkeztek egy fontos protokollról: nem kértek piát.

Danika matróz ünnepélyesen levonja a vezérpálcáról a szerb lobogót. Itthon vagyunk.

Á mohácsi vámvizsgálat azonban még több órát vesz igénybe. Madárinfluenzás papírok kitöltése, kábítószerkeresés a trepnik rejtekében. Még a kabinok alatt is megbontották a padlót.

Mohácstól már csak két nap volt az út Budapestre. A városba, az éppen aznap talált bomba miatt nem mehettünk be, így kénytelenek voltunk Csepel alatt vesztegelni. Nekem viszont itt már ki kellett szállni. Ez a kedvesen mosolygó kis holland bunker jött értünk, hogy kivigyen a partra.

És itt ért véget a kalandos utazás. Hajóval kerültünk be a hajóra, és hajó vitt el onnan. Felejthetetlen volt. Főleg a tűzoltótömlős avatás. Talán egy kicsit mégis megéreztük annak az ételnek a zamatát, amit annak idején kamraszám habzsoltak őseink.

2008-08



<< Vissza a cikkekhez