Eszcájg az éjszakában
Széles volt a ház, alacsony, és mindenütt szénaboglya ölelte, hogy senki ne vegye észre. Lapos tetején fű nevelkedett, és némi veteményes, hogy még a Google Earth se vegye észre. Én is alig vettem észre. Ablakai nem voltak, csak néhány bárgyú szellőző törekedett a fellegek irányába. Ezeket is úgy állították be, mintha vakondtúrások lennének a pázsiton. A túrás mentén azonban belátni. Ha valaki venné a bátorságát és fölmászna, egy szeretkező fiatal pár sziluettjét venné ki a fűszínű takaró alatt. Mert ők is tudták, hogy belátni onnét, így minden bútor fűszínű, s minden szőnyeg humuszmintás volt.
A közösülő felek között Lindrette és Arnold volt beazonosítható. Nagyon örültek egymásnak. Előtte, közben, de még utána is. Mintha csak a levegőben függött volna, hogy többet sose látják egymást. Most csak a másikat fürkészték. Aztán mindenre kivetült a tekintetük. Egyetlen ruhásszekrénynyi tartományt kivéve. Oda valamiért nem néztek. Talán tudták, mit rejt ama szeglet, hiába a jótékony elemszínezet, ezt a látványt semmi se tudná felelőssége teljével eltakarni. A látvány, ami elöl mindig menekültek, utolérte őket. A be nem pásztázott terület egyszeriben Martin megtermett mását adta ki, ki éppen ágyukhoz somfordált. Arnold reszketni kezdett. Lindrette már rutinos volt, ő nem félt. Tudta, hogy biztosan nem lesz megölve, száz ilyenen átesett már.
Martin rezignált, cséplőgép hangon megszólalt:
- Mindkettőtöket megölöm. Betelt a poharam. Lini, téged azért, mert képtelen vagyok elhinni, te büdös kurva, te szajha... te... te...
- Ribanc. - szólalt meg Arnold, félretéve a remegést.
- Te ribanc, igen, köszönöm, te... te utolsó! Hogy mindig kijátszol, hogy mindig e... nem. Nem! Vége. Arnold, te... faszom... te...
- Féreg! - szólt közbe ezúttal Lindrette.
- Az. Nehogy te éld már túl! Ezért az éjszakáért most drágán megfizettek! Nem fogod te jobban szeretni. És téged se fog többé. Ezért kezeskedem. Sőt. Csak a tököd töröm el, hogy...
- Abban nincs is csont! - vágott közbe Lindrette ismét.
- Ne szólj! - ordított vissza, majd félrevonult matatni az egyik fűkinövés mögé.
- Nem, Martin, - ugrott föl az ágyra Lindrette - ebben a játszmában te vagy az, akit ki kell irtani. Elegem van belőled!
Tönkretetted az életem! Tudtam, hogy itt is megtalálsz, és felkészültem rá, hogy kicsinállak. És Arnold, ne haragudj, de...
- De?! - nézett föl Arnold, mintha tudná, mi következik, pedig tényleg tudta.
- De - folytatta a lány, elcsukló hangon - téged is meg kell öljelek.
- Miért? - kérdezett vissza dermedten.
- Mert vagy. Mert létezéseddel rámutattál arra, hogy meg kell öljem Martint. Ezt pedig sose bocsátanám meg neked. Sajnálom, én nagyon szeretlek, tudhatod. De most meghalsz.
- Na most álljatok le! - elégelte meg a helyzetet Arnold, majd kikelt az ágyból, mielőtt magából tette volna, s a ruhásszekrényhez lépett - Gyerekek, nem hiszem el. Az Isten szerelmére, hát nem egy filmben vagyunk. Felelősségteljes gondolkodók vagyunk mindnyájan. Egyikünk mikroelektronikus, másikunk természetgyógyász, harmadikunk meg... meg... meg majd biztosan lesz valami, de baszki, én is mondhatnám, hogy megölöm Martint, mert már kurvára elegem van, hogy bujkálunk előle, és még egy fákin' dugást sem tudunk normálisan befejezni. Pedig ez a szénaboglyafotel baromi kényelmes. Sőt. Megöllek téged is, Lindrette, mert tudvalevőleg minden baj forrása a nő. És mégegy nő nem fogja összetörni fákin' szívem. De nem. Nem rendezünk vérfürdőt.
- Arnold, ezzel a dumával semmire se mész most. - próbálta Martin megfékezni gondolatait.
- Nem, drága Martin. - emelte föl Arnold a jobb kezét - Itt ma éjjel egy ember fog meghalni. Nem több és nem kevesebb. Ez a cselekvéselméleti alapjáték megoldása. Mert a másik két fél, bármely kettő is legyen az, nyugodtan tevékenykedhet tovább a másik megmaradt entitással, ahogy eddig. Ha meghalsz, Lindrette-tel befejezzük szép nyugodtan a szeretkezést, majd idővel megnyitunk egy másikat, s tesszük ezt boldogan, amíg meg nem csalunk. Ha Lindrette hal meg, kibontok véled egy üveg sört, és átvesézzük a nőket, meg az élet nehézségét. Ha meg én, nincs többé, legalábbis egyelőre, komoly stratégiai ellenfeled, hülyítheted tovább a csajt. Ennyi.
Lindrette, Arnold monológja után sírva kirontott a konyhába, majd kirántotta sifonyuk egyik fiókját. Arnold és Martin, félretéve minden ellenségeskedést, egyhangúlag futottak utána, és szinte kórusban ordították, hogy "Lindrette, ne tedd!". Kiérve a lányhoz, Arnold bal, Martin pedig a jobb vállát ragadta meg, s kezdte simogatni, puszilgatni. Mindketten belesúgtak valamit Lindrette ki-ki a maga oldalához közelebb eső fülébe, bár ezt én innét nem hallottam, annyi bizonyos, hogy a lány eltaszította magától mindkettőt:
- Őrültek! Bezzeg most a közös ügyért együtt léptek fel! De nyugodjatok meg. Nem fogom én megölni magam. - s ezzel a lendülettel kirántott egy evőkanalat a fiókból.
A két férfi azt hitte, megőrült, s le akarták fektetni, de ahogy közeledtek hozzá, újabb eszcájg került elő. Lindrette görcsbe rándult, remegő keze immár egy kanalat, egy kést és egy villát markolt. Határozott léptekkel megindult az ajtó felé, kitépte azt, majd egyetlen mozdulattal kihajította az evőeszközöket a semmibe. Egy darabig még hallható volt, ahogy röppályájukon egymáshoz csillingeltek, ám végül minden zörej a sötétbe veszett. Aláhullásukat nem lehetett hallani, valószínűleg mindhárom puha földet ért.
Lindrette bevágta az ajtót, majd a csodálkozó hímekre nézett.
- Martin, mondasz nekem egy eszközt.
- Kééééés! - affektált vérmes hangon Martin.
- Rendben. Arnold, mondasz nekem egy eszközt.
- Tésztaszaggató.
- Arnold, kérlek. Ez itt most baromira nem a szellemeskedés ideje.
- Bocs. Villa.
- Rendben, tehát én vagyok a kanál. Most szépen kimegyünk, és megnézzük, hova estek. Amelyik evőeszköz közelébb hever a bejárathoz, a hozzá tartozó illető szó nélkül főbe lövi magát Martin fegyverével.
- Hé! Honnan tudod, hogy...
- Martin... ismerlek. Na, de megegyeztünk?!
- Felőlem mehet. Csak mihamarább véget érjen ez a rémálom - helyeselt Arnold, majd mindhárman kezet ráztak, illetve Lindrette kapott egy-egy posztszovjet hangulatú puszit a srácoktól, s kiléptek az éjszakába.
A levegő fagyos volt és szennyes. Olyannyira fagyos, hogy minden féreg belefagyott a maga fájába, s a férgekbe pedig belefagyott az ordítás. Pedig nyár volt. A kanalat Arnold találta meg egy bokor tövénél, miközben a villára Martin lett figyelmes, nem messzebb a kanáltól, csak a másik irányba. A késre azonban egyikük sem lelt.
- Külön kell válnunk! - javasolta Arnold.
- E-e-eeeszednél vagy?! - dadogott vissza Lindrette. - Akkor bárki csalhat. Meg akarsz halni?!
- Hogy őszinte legyek, most igen. A Mennyországban legalább melegebb van. A pokolról ne is beszéljünk.
- Ott! Csillog! Messze! A sövényesben! Odamegyek. - szólt hátra Lindrette. - Ha a kés az, Martin megmenekül, és már csak azt kell lemérnünk, hogy a kanál, vagy a villa van-e távolabb az ajtótól.
Lindrette a bokorhoz lopakodott. Már majd' érintő távolságra került a beazonosításra váró tárgytól, de még mindig nem tudta teljes bizonyossággal megállapítani, hogy azt a kést látja-e, amit eldobott. Nem is volt lehetősége igazán szemügyre venni, mert folyton megzavarta őt valami tompa zizegés, melyet egy szomszédos bozótos adott ki magából. Inkább megnézte azt, biztos ami biztos alapon. És bár ne tette volna. Mert amit ott látott, abba beleőszült. Pedig gyönyörű, dús, vörös hajának etológiai értelemben vett fitneszindikátora mindig messzi villantotta a hímtagok számára, hogy utódgondozásra érett egyed koronája, bármerre is járt.
2009-03
