Tettek és az álmodás
Lombostul, akár a megunt élet, úgy hullott erőtlenül alá a megtört faág a zavaros, szürke folyóba. Belezuttyanván átfordult maga körül, s mintha ez lett volna bosszúja, amiért így kiűzette otthonából az élet, veszélyes törzsét a víz alá nyomva csak a belőle kinövő apró ágakat fedte fel külső szemlélődő számára, hogy az esetlegesen épp szembe igyekvő hajó szeme elől kibújva alantosan a csavarlapátok közé tuszkolja magát. Vígasztalására apró habok gyűltek köré, melyek fehéren csillámló buborékjai által fénylettek, még akkor is, amikor az öreg fa halott gyermeke már réges rég elveszett a kilátástalan messzeségben a folyam barnás, szürkés tónusaiban. Az elmúlt napok eseményei jól láthatóan felzaklatták a vidéket. Nem csak a folyóban, a parton is elhullott ágak, ép, természetes zöld leveleikkel fekszenek a sárban. Szokatlanul magas a vízszint. A sóderes, homokos sáv a túloldalról is eltűnt.
És néma csend. Sem hangilag, sem képileg nem mozog semmi, csak a mindenütt hallható világmoraj dagonyázik az éterben. Tompán susogtatja az ágakat az erős szél, melyek gyors fel-le mozgását távolról nézve mozdulatlanak véljük, annyira monoton, észrevétlenül, nem sok figyelmet érdemlő módon történik. A folyam egyszerre mozog, lomhán lefelé, minden cseppje együtt megy, mintha odalenn, a kanyar után kakaóscsigát osztogatnának. Az unalmassá váló csendet a víz felől egy csónak bójájához nekikoccanó orrocskájának feljajdulása is próbálja fáradhatatlanul, ám sikertelenül megzavarni. Nincs mozgó hajó a vizen. Csupán két rozsdás bárka diskurál odalenn a kanyarban.
Én pedig idefönn, egy kihajított mosdókagylóval. Valószínűleg még az ár vetette ki magából néhány nappal ezelőtt ide, a horányi Duna-part omladozó, iszapos-füves padozatára.
- Egy hajóról dobtak ki - törte meg a csöndet a legeurópaibb fürdőszoba egyik legfontosabb alkotóeleme.
- Úristen! - hátráltam meg elképedt arccal a víz felé. - Egy beszélő mosdókagyló!
Miután konstatáltam, hogy békével közeledik, megnyugodva hagytam abba az ide-oda lépkedést. Ráadásul, amilyen gyötört állapotban van, csoda, hogy életben maradt.
- Melyik hajóról? - kérdeztem felcsillanó szemekkel.
- Egy tolóhajóról. Nem kellettem. Öreg voltam. Ennyit értem - szomorkodott el.
- Nézd a jó oldalát - kocogtattam meg lábbal a lefolyóját. - Legalább itt vagy, és nézheted a vizet egész nap.
- Hát persze. Ezt néztem akkor is, amíg éltem. Elegem van a vízből.
- Ha már itt vagy... segítenél nekem?
- Ugyan, miben tudnék én segíteni?
- Elment már a SOFIA?
- Nem. Még nem. Az biztos nem. Bár ezidáig aludtam, de egy személyhajó éktelen motorzaja biztos felzörgetett volna.
- Tök jó, hogy ennyire tájékozott vagy.
- Csodálod? Negyven évet lehúztam a Ribinyszken.
- Bár én is ott lennék. És nem itt.
- Mi bajod az ittel?
- Elegem van az idealizált ikszekből.
- Jó ég. Egy matematikus.
- Nyugi. Csak a lányokat szeretem.
- Melyeket?
- Az idealizáltakat. De ha nem vágnál közbe, kifejteném neked.
- Elnézést. Figyelek. De ha nem haragszol, nem szeretnék csöpögni a végén. Már, ha érted, amire gondolok.
- Idióta.
- Bocs.
- Szóval... legyen a kiszemelt lány az iksz, a példakép, akit követni kéne A. B pedig én vagyok. Eddig ok?
- Igen, definiáljuk, mit tudunk. Ez még megy.
- Remek. Tehát, mihelyst feljön a csetre X, A és B egymás fejét a víz alá nyomva próbálja kideríteni nemét. Pozitív eredményre jutván az aktív keresés A-t jellemzi. Röviden szólva: beszélget vele, taktikázik, majd befűzi, mint ideges apuka a szétgyűrt celluloid-szalagot, s találkoznak. Eltöltenek kellemesen egy adott időszakaszt, majd pozitív összkép esetén, mely igen ritka, megtartja X-et, az ellenkezők észlelésekor pedig a következő jelentkezőre repül. Érzelemmentes válogatás, melynek titka, hogy képes ügyesen fűzni anélkül, hogy kimutatná, mit is szeretne igazából. Mert hiába tagadja, azért ő is az EGYET és az igazat kutatja, akit majdan szeretni fog, de tudja, ettől a jelölt csak elmenekülne. Így sejlik hát messziről az érzelemmentesség.
- Értem. A-nak összejön, B-nek nem. Ugye?
- Ezt miből gondolod?
- Sokat látott mosdó vagyok. Ha nem így lenne, most A is itt kódorogna hajnalok hajnalán, egyedül a folyóparton, és egy hajóra várna, ami semmi mást nem csinál, csaki elmegy, és ettől neki már jó lenne.
- Disznó. Tehetek róla, hogy B vagyok?! De hadd mondjam már végig.
- Oké. Definiáld B-t.
- B-t az évek során reá gyakorolt nyomások, melyeket a korábbi sikertelen próbálkozások, bicskabeletörések tettek, visszataszítóbbá, üzemképtelenebbé formálták. Öröklött génjei, óvodából hozott útravalói pedig egy az egyben felállítják elé azt a kerítést, mely megvédi őt attól, hogy egy adott pontból egy számára előnyösebb pontba jusson előre X-nél. Épp ezért a központba az ŐSZINTESÉGET, a RAGASZKODÁST és a gerjesztett, felállítandó SZERETETET helyezi. Magát nem kell megjátszania, hiszen alapból ilyen beállítottságú. Játszani akkor játszana, ha A-ként cselekedne, ráadásul bármennyire is képesnek érzi magát arra, hogy mások előtt színes bitképekkel takargassa kiégett pixeles, szürkeárnyalatos testét, az igazi helyzetekben már nem képes ügyesen megrántani a hálót. Ugyanakkor elképzeli, mi történne, ha mégis sikerülne. B kreatív ember, fantáziája határtalan. Fejében komplett, készre-csinált párbeszédek, ponyvaregények, kidolgozott szituációk zajlanak le, egy adott "találkozásra" pedig 3-4 lehetséges variációt kreál, és...
- És megjelenik Xi, vagyis X idealizáltja. Ha jól értem.
- Neked egyetemen kéne tanulnod. Fantasztikus, hogy így tudsz követni.
- Nem vennének fel. A pogácsáknak se jött eddig össze. Akkor egy mosdónak sikerülne?!
- No, de folytatom. Szóval, ahogy kitaláltad, mindez arra a tévhitre csábítja B-t, hogy megjelenjen előtte az adott lány idealizált képe, nevezzük akkor, ahogy te definiáltad: Xi-nek. Ahogy pedig forog B fejében a film, egyre nagyobb különbségek lesznek X és Xi között, hiszen X a valóságban már rég nem olyan, mint az éjszakánként B által alkotott képben. S míg A folyamatosan űzi az ipart, addig B ugyanezt a saját készleteiből teszi meg Xi-vel, belső világában. Ott, hol a sikertelenség bár létezik, de eltűnik a következő jelenetváltásnál, ott, ahol B irányít, ahol védve van, ahol senki sem bánthatja. Az élő szituációkat ezáltal csak hírből ismerve képtelenné teszi magát bizonyos helyzetek kezelésére, mitöbb, ha tényleg nem ismeri X-et, iránta viseltetett érzelmei is hamisak lesznek. B Xi-be szeret bele, miközben úgy hiszi, X-et szereti, holott X-ben talán semmi olyan nincs, ami a valóságban is hatna B-re. B pedig vagy csalódik egyet, vagy el sem jut odáig, hogy erőt véve magán kiderítse, mekkora X és Xi legkisebb közös többszöröse.
- Mindeközben pedig A szimplán csak élvezi az életet.
- Hát igen. B meg ingerült lesz, megtört, s fantazmáinak hatására vibrációt idéz elő a valóság légterében maga körül, melyek színpadias mozdulatokban, X körülugrabugrálásában, kényszerdalolásokban, összevissza beszélésekben, tilosjelzés fényében fürdő gyalogosátkelők előtti hirtelen megtorpanásaiban öltenek testet. X megrémül ettől, de ha azt nem is, nem tudja mire vélni B tetteit, irányvezetését, s betudja annak, hogy B hülye. B pedig ki akarja mondani, hogy 'igen, tudni akarom, hasonlítasz-e Xi-re, de korlátai visszatartják. Helyette inkább megvárja az éjfélt, szomorúan elszenderedik, s lejátsza magában, mit kellett volna tennie, s mindezt hogyan. Erre azonban már Xi ad választ!
- Ejj, barátom. Neked agyadra ment a gondolkodás.
- Igazad lehet. De ítélkezni, ténymegállapítani, következtetéseket hozni könnyű. Cselekedni, és innen visszajutni... nos, azt tegye meg valaki helyettem.
Ekkor meg-megzavartan, a nedves földnyelv szélére lépek. A SOFIA még mindig nem jön. Én pedig csak állok, és várok rá, izgatottan vizslatva a felső szakaszt, mintha szemem a Kedves után kutatna az utca túlvégében. Kutathat is utána. A leendő kedves már A kezén van, ki majdan el is dobja magától, hisz él. Él és tapasztal.
- Tudod, drága mosdókagylóm - térek vissza a gát oldalában heverő porcelánentitáshoz -, A sem igazán boldog. Mégis elégedett. B papírokat ír tele, ő is él, bár egyre jobban törik szanaszét, mely mechanizmus minden kétséget kizáróan arra fog törekedni, hogy minél nehezebben adja fel álmait, az egyetlen és igaz lány hitvallását, az igaz és őszinte szeretetbe fektetett hitét, hogy tiszta lappal A nyomdokaiba léphessen. Tudja, régi életét fel kell adja ezért. Mi több, fantazmáit is.
- Egyedül te vagy képes megváltani önmagad.
- Magasröptű gondolatok. Magam idealizáljam mások előtt?
- Mindenki valahol ezt csinálja. De nézd csak! Ott jön, amire vártál.
A messzeségben már felbukkant a gyönyörű fényfüzér. Sárral pakolt, vízzel áztatott holmijaim forgatagából előrántom távcsövem, s egy farönk maradványára próbálok lépni. Az egyre hangosabb, egyre hosszabb fényáradat mögött a Sofia hatalmas, feketéllő alakja próbál kirajzolódni a semmiből. Én már tudom, hogy ki ő, minden hajót felismerek, bármilyen helyzetben. Egyszerű bámészkodó számára is lehullhat a lepel, hiszen már jól látszik a napozófedélzet korlátján megfogatott névtábla fényes világa. Ideért. A hajó hangulatával távcsövem segítségével próbálok azonosulni. Elöl helyezkedik el a panoráma-szalon csodaszépen díszített fotelekkel. A finom koktélok összetevőinek sokasága dekoratívan sorakozik a bárszekrényen, melyet a tervezők nagyon jól tudták, hova tegyenek, hogy még a parti bámészkodót is bűnbeesésre buzdítsák. A recepció ügyeletesén és a kapitány sötét alakján kívül senkit sem látok talpon a hajón. Néhány kabin ablakán is fény szűrődik át, talán valaki nem tud aludni. A hajó farán ijesztő lebegő szellem képében a bolgár nemzeti lobogó alakja sejthető. Sofia lassan távolodni kezd. Előveszem félig elázott papíromat, s megteszem a nap első bejegyzését: Nagy-kiránduló SOFIA, 5 óra 31 perc, völgynek.
- Apám szerint ez egy menekülés.
- Nincs igaza?
- Részint. Valójában ennél sokkal nagyobb a baj. Fantáziálok arról, hogy egy szép pillanatban megtöri valaki a csendet, s a gátről srégen lerohanva felém belerondít a kora reggeli nyugalomba.
- X?
- Bárki. Aki nem egyenlő a kaszással, s kihúz a vízből, ölelve. Miközben tudom, hogy a valóság az, hogy én fogok ezen a gáton felmenni, miután kikotortam a sásból a nem sokkal ezelőtt felborult kerékpáromat.
- És én? Nem jelentek semmit?
- Rólad kinek mesélhetek? Ki hinné el, hogy egy mosdókagylóval beszélgettem a Duna-parton?
- Na, most tisztázzuk. Azért kell neked valaki, hogy mesélhess róla?
- Nem. Csak... a kurva életbe. Elegem van!
- Figyelj. Mondok neked egy hasonlatot. Aztán vagy levonod belőle a tanulságot, vagy nem. Jó?
- Rendben.
- A világ valahogy olyan, mint egy óriási hajószalon, melyben a legénység kártyapartit játszik. Külön partit a nautikai, külön partit a kiszolgáló, külön partit a szállodavezető részleg. Mindenki részt vesz a játékban, te is. Leosztott lapok a kezünkben: az életünk. Abból, amit eddig megtudtam rólad, szerintem egész jó, mi több, remek lapjaid vannak. Csakhogy ügyetlenül fogod őket, s minden évben elveszítesz belőle. Minden egyes esztendőben a hajó teljes széltében végighúzódó társalgójának huzatja kiragad egy kártyalapot a kezedből, s viszi az ablakon át a folyóba tisztán, üresen, megjátszatlanul. Közben mások partikat nyernek. Megint mások pedig rosszabb lapokkal játszanak, mint te, mégis nyernek: ők csalnak. Lesznek második, harmadik, negyedik kifutók. Meg akiket még elhagy a szerencse, s a lapjukra nézve az egész sort kivágják az ablakon, s inkább kimennek dohányozni.
- Én nem akarok nyerni. Játszani akarok. Kimenni mások előtt és mások után.
- Akkor meg? Próbáld megfogni jól azokat a lapokat. És vágj bele! Próbáld ki A szerepét. Mit veszítsz vele?
- Én szorítom magamhoz a még megmaradt néhány jó lapot, de úgy érzem, mindhiába.
- Badarság. Na de, ebben nem segíthetek.
Lassan elköszönök a kagylótól, végül egész jót beszélgettünk. De egyedül akkor sem jó. Inkább fölmegyek. Talán cselekvés közben nem gondolkodok. Nyomasztó az idő, a felhők is sírásba kezdtek. Bús tekintettel bámulok előre, nézem az eső és a folyó végtelen játékát. A Dunába hulló vízcseppek egymás után, egyre táguló köröket rajzolnak ki a víztükrön, melyek aztán apró hullámok formájában halnak el a partra érve. Hat óra elmúlt. Indulni kéne. Vár a forró tea, és a száraz törölköző. Elment a hajó, elröppent egy újabb lap. Utoljára még lesétálok a kiálló gyökerekhez, s mint jó hajónéző, ki távozik, körülnézek a láthatáron. Talán némi vigasztalás gyanánt, egy tolóhajó körvonalai sejlenek föl a távoli köd fátylában.
- Hahó, mosdókagyló-barátom! - fordulok mosolyogva hátra - Jön visszafelé a néhai otthonod!
A mosdó pedig remekül visszaadta a labdám:
- Na és? Bosszúból megdobálod velem?
2005
