Horány - ahogy én látom
Kifelé tartva a 11-es úton a büdös nyüzsgésből némi feltöltődés reményében már Leányfalunál megcsap Horány illata. Leírhatatlan, mit jelent számomra e hely. Benne élni, s látni, ahogy évről évre, évszakról évszakra, óráról órára változik, s mindig más arcát tárja elénk. Valamit mindenkinek jelent, ám szomorúan tapasztalom, igazi értékét kevesen ismerik.
Horány egy üdülőfalu a Szentendrei-szigeten, a főág mentén. Megközelíthető Gödről, Dunakesziről komppal, "hátulról" a tahitótfalui hídon keresztül gépkocsival, de ha igazodni szeretnénk a település hangulatához, a "büdös nyüzsgés" irányából személyhajóval cserkésszük be. Elhelyezkedése önmagában is kedvező: közel a fővároshoz, mégis túl azon a bizonyos határon, melyen kívül már kint érezzük magunkat a józan robotból. Ezt a legjobban az szemlélteti, hogy vízpartján délnek tekintve épp, hogy nem látjuk az első műtárgyat, mely az előváros közelét sejtetné. A dunakeszi kavicsrakodó építménye ugyanis már az innenső szegélyerdő takarásában van. S ha már lent vagyunk a parton, elmondom, ez az egyetlen és igaz értéke Horánynak. Ez a falu semmi lenne, ha nem lenne ő, a Duna.
Joggal aggódik az egyszeri vendég, mivel üthetné itt el az időt. Horányból közel van a visegrádi fellegvár, no meg a bobpálya. Ha túrázni vágyik, ott a Pilis, s persze még Szentendre is itt van a szomszédságban. Szegény pára nehogy unatkozzon, jól betáblázza napját azon helyek bejárásával, melyek mind látnivaló- mind szórakozásügyileg topon vannak. Hisz egy telep, két közért, egy-egy csárda innen-onnan recsegő sramlizenével aligha lopja hosszabb távon az egyszeri látogató szívébe magát. Horány értéke a Duna és a hajók. S bár elfogultan ítélkezek, ha jobban belegondolunk, minden más megvan, minden más településen. Tán ez a kettő is, de ilyen harmóniában a természettel és az időjárással, csak itt. Hisz hol máshol érné pont a napfelkeltét a reggeli üdülőhajó, ha nem itt, hiszen innét egy óra az útja Budapestig, ahová bizony már jóval pirkadat után, de még a reggeli órákban illik érkeznie.
Nos, igen. Ez is magyarázható a megszokással. Hiszen Horány a szülőfalum. Legalábbis én annak tekintem. Rengeteg élmény fűz e helyhez. Itt szerettem bele a folyami hajózásba, itt sodort el életemben először hajóhullám, itt csípett meg először darázs, itt ért fűben megbúvó kicsi csiga látványa, itt sirattam el életem első vízparti fáját. Sok minden máshogy alakul, ha nincs az életemben ez a hely, s meg kell mondjam, üres lenne nélküle. Helyszíne volt hol tragikus, hol tragikomikus családi perpatvarnak, nagy felismeréseknek, kirobbantó okoknak. Itt tanultam meg észrevenni a szépet. Talán túlzásba is vittem olykor-olykor, mikor menetrendet készítettem magamnak, hogy tudom napom beosztani a hajójárás függvényében, s mely hajók végigkövetése elhagyható. De így utólag...nem bántam meg.
A horányi reggel meseszép. Nyáron már hajnali négytől érdemes követni, valahol a gát oldalában, ahogy életre kél a nap, s vele a falu. Ahogy a hajnali ködön átszűrődnek az első sugarak, s festenek sárgás pamacsokat a túloldal szürke egére, meg sem kell erőltetnünk magunkat, hogy egy felnagyított impresszionista festmény nézzen velünk farkasszemet. És megérkezik az első hajó. Az addig tükörsima vizet megtöri, s húzza végig a parton, vadul tajtékzó hullámhegyek formájában. Aztán a reggel már melegebb, délben pedig ránk tör a hűs nyári zápor, melyet az öreg olajfák alatt szépen átvészelhetünk. Délután a pára megreked a fák között, estére pedig már megnyugszik az idő, s a túlpart aranyfényben tündököl...ilyenkor a legszebbek a hajók. És megérkezik a Hunyadi.
A szombat este elmaradhatatlan élménye. A hófehér kirándulóhajó végiggyűri a Dunát, kicsit fölbolygatva annak parti életét. A menetrendet tartani kell, lassítani nem fog, a hosszú légkürtszó már figyelmeztet. Az alacsony vízállás kedvez a parti sütkérezőknek. Egy gombostűt nem lehet leejteni. Félmeztelen kisgyermekek iszappal megrakott műanyag teherautókat vonszolnak, a víz szélén homokvár épül. Kicsit följebb megfáradt diákcsoport sütteti a hasát, erőt gyűjtvén az éjszakához. Egy tapasztalt, idősebb házaspár a közeledő személyhajó láttán összeszedi cókmókját, s egész a gát oldalába húzza. A Hunyadi pedig elúszik az orrunk előtt, kezdődik a móka. A kompon túli táborverős partszakaszt már mossa el a víz. Tompa acélcsörgés - a sebtiben felállított bogrács összedől, a kenuk elszabadulnak. Aztán a katasztrófafilmek vezérjeleneteit megszégyenítve ér át a hullám a komp innenső oldalára, megemelve azt mintegy méterrel vagy két másodperc leforgása alatt. Még mindenki a helyén napozik, de az immár több méteres vízszintes sávban habzó, sziklákat magával görgető hullám lassan elkezdi enni az embereket. Akár egy futballmeccsen, mint a véletlen sikeresen belőtt labda hatására hullámzó nézőtér, úgy pattan fel fekvő helyzetéből a sok óvatlan strandoló a hűs Dunavíz közeledtét érezvén. A vízözön végigsöpör. A szemfülesebbek, miután holmijaikat biztonságba helyezték, hullámugró-versenyt rendezve élvezik ki jótékony hatását, a pórul jártak sikoltoznak, kapkodnak. A Hunyadi eltűnik a fák mögött, a víz lassan lecsillapodik. A felkavart folyó jellegzetes illata szüntelen járja át a cuccait mentő, kutató népet, ki mint egy felpiszkált méhkas bolyong a víz által kihányt uszadéksávban strandpapucsát, gumikacsáját, polifómját, fürdőruháját keresgélve. Aki horányinak vallja magát, élt már át ilyet. A kezdetek kezdetén magam is áldozatul estem a jelenségnek.
S a horányi éjjel? Milyen egy éjjel Horányban, ha nem ragadunk le kedvenc kis kocsmánk sörpadján a pikoló barna mellett? Nos, természetesen a pikoló barnát sem lehet kihagyni, de én azt mondom, jöjjünk le ismét a Dunához! Lefelé a partra vezető lépcsőn egy a sétány esti csúcsforgalmától elvonatkoztatni kívánó fiatal mátka-pár követ. Feltételezem, ők nem az éjféli üdülőhajó elhaladását szeretnék megvárni. A part már üres, néhány horgász szintén nyugalomra, meg talán egy ízletes dunai halvacsorára vágyva ücsörög a vízszélen. Már 10 óra is elmúlt, hűs szellő járja át a környéket. No meg a három égtáj irányából érkező elmaradhatatlan muzsika-áradat. Felhő nincs az égen, rengeteg csillag látszik. Az ifjú szerelmespár nem messze tőlem egy kidöntött farönkön pihen. Egymást cirógatva fürkészik az eget és a túlpartot, kutatva talán épp azután a csoda után, amit én itt, magányosan fekve a délután melegét még mindig őrző homokban már réges-régen megtaláltam. Úgy néz ki, a nap utolsó hajója csak az enyém lesz. Mire feltűnik a távolban a fényfüzér, már a horgász is összepakol. A fátyolos, kormos parti tájat, amit szinte semmi más nem tesz láthatóvá, csak az ezernyi csillag, most egy pillanat alatt beragyogják a közelgő hajó fedélzetének lámpái. Ahogy halad végig a part mellett, úgy világítja be azt, mintha csak az árnyéka követné. Kivetíti magát a gátra, a révházra, a lámpaoszlopokra. Aztán ő is eltűnik. A hullámok játéka pedig itt sem marad el, sötétben a vízen tükröződő fények táncából áll. A napnak itt vége, felpattanok a biciklimre, melyet érdekes módon csak itt, ezen a helyen használok szívesen, s nyugovóra térek. Útközben több száz bogárral ütközöm. Horány szép. Nekem ezért.
Mostanában egyre kevesebb időm jut rá. Pedig ez így nem helyes. Bár talán megbocsátható, hisz egyik célom ezáltal beteljesült. Sokáig csak a partról lehettem részese minden vizet hasító tüneménynek, mostmár én állok a fedélzeten, s kukkolom távcsővel, hogyan is formálja szülőföldem partszakaszát a Duna. Azonban egyet ne feledjünk. Lássunk. Horánynak tényleg ezer arca van. Vegyük észre! Persze, nem szeretheti mindenki ugyanazért, de túl kell jutni a kutyaszánhajtó-versenyeken, és ki kell aknázni azokat a lehetőségeket, amik jobban illeszkednek a település hangulatához.
Az embernek csak egy nagyon kicsit kell elvonatkoztatni attól, hogy a hősi múlt és a fenyegető jövő közötti átmeneti állapot számára pozitív irányba való elmozdítása legyen legfőbb célja. Nem azt mondom, hogy ez nem fontos, de talán mi magunk is nagyobb kedvvel állunk neki, ha tudjuk, valójában hol is vagyunk, s tudjuk, Horány azért szép, ami, s nem azért, ami volt, vagy ami lehetne. Igen, meg tudunk állni egy pillanatra, hogy lássuk is, amiért küzdünk. S talán akkor majd e település nevét hallva nem csupán a kompok szerencsétlenkedése, a vidéki utak helyzete, a hídépítés szükségessége, a vízügyesek bamba "természetjáró" fegyveresei és az égbe szökő telekadók jutnak róla eszünkbe.
2006-04
