És hogy lettem meg én?
- Mama!
- Tessék, kislányom!
- Most megkérdezhetem?
- Micsodát?
- Amire azt mondtad, hogy majd válaszolni fogsz, ha nagy leszek.
- Kicsim... ahhoz még nem vagy elég nagy.
- Viszont türelmetlen az de.
- Hát jó. Unom ezt a faggatózást. Talán tényleg csak úgy lesz vége, ha túlesünk rajta. Tedd föl a kérdést.
- Hogy születtem meg én?
- Nos... az egész úgy kezdődött, hogy apád elindult egy üveg vodkáér'.
- Vodkáért?
- Igen, mert tudod, tönkrement a vinyója, és elvesztek róla az adatok.
- Vinyó?
- Régen, amikor még nem voltál, meg amikor még csak nagyon pici, ilyen kis dobozba csukott korongocskákon tárolták az adatokat. Nem volt biztonságos. Apádnak is így vesztek el a...
- Mama... de hogy születtem meg én?
- Most próbálom épp felvázolni az oksági mechanizmust, ha hagynád, hogy reflektációmmal kibontsam a...
- Mama!!!
- Jaj, ne haragudj, lányom, csak túl sűrűn kaptam apádból.
- Na, de mama!
- Ejnye, te! Nem úgy értem. De legalább a humort megörökölted tőle. Szóval, az adatvesztés okozata lett a vodka. A vodkáé pedig te. Azaz, talán én is.
- Akkor ez olyan, mint az a lepkés mese?
- Nem. Ez a valóság. Itt nem álmodik senki semmilyen lepkéről, meg lepkét álmodóról.
- Hogy ismerkedtetek meg?
- Aznap áthívott msn-en.
- Msn-en?
- Igen. Régen, amikor még nem voltál, meg amikor még csak nagyon pici, a számítógép előtt töltötték az emberek az életüket. Beszélgettek egymással az Interneten úgynevezett üzenetküldő rendszerek segítségével és szövegeket írtak, amiket felraktak a blogjaikra. És olvasták egymás írásait. És én is olvastam apádét. És, hát, nagyon megtetszett. Tudod, apád nagyon szépen írt. Aztán megsajnáltam. Amikor írta, hogy mindene elveszett. És én is éppen rosszkedvű voltam akkor, és...
- És akkor előtte még nem is láttátok egymást?
- Akkor se láttuk. Apád nem szerette a fényt.
- Akkor ezért nem lett villanyszerelő?
- Nem. Azért, mert akkor az volt a trendi, hogy minden hülyét felvettek az egyetemre, és senki se akart rendes szakmát tanulni.
- És apa adatai meglettek?
- Nem. Csak én. Aztán pedig te, ebből kifolyólag.
- Kifolyólag?!
- Kislányom!
- Bocs, mama.
- Utálatos modern világ. Én ennyi idősen még azt sem tudtam, mi az az orgazmus. Te meg már szójátékot űzöl belőle.
- De... akkor ez mégis olyan, mint a lepke és az álmodás...
- Na jó. Gyere ide az ölembe, lepkéket terelgető kicsi kincsem... Neked az most a nagy feladatod, hogy ezt az egészet elfeledd.
- De hát miért?
- Mert ha nem teszed, mélyebbre ásol, és olyanokra is rájössz, amikre nem kéne.
- Milyenekre, mama?
- Látod, ez meg az én nagy feladatom. Hogy elfeledtessem veled. Ennyi az, amit tudhatsz. Semmi több.
- De mama, kérlek...
- Csitt. Kapsz egy gungit, és nem láttuk egymást. Megértettem?
- Te sem szereted a fényt?
- Ne szemtelenkedj!
- Szemeskedjek? De hát akkor látlak, mama. És nem kapok gungit.
- Csitt te, ej! Holnap veszünk virágot, annyit beszéltünk apádról. Hiányzik. Egy kicsit.
- Nekem is. Egy kicsit.
- Te nem is ismerted.
- Mama...
- Tessék.
- Vannak aputól olyan írások?
- Már megmondtam, hogy... egyébként meg nincsenek. A Dunába' van mind, ami a gépén megmaradt.
- És az Inter...
- Azokat nem sikerült a WWO előtt leszedni. Ez az én hibám is egy kicsit. Erről sem szeretnék beszélni.
- WWO?
- Worldwide Overflow. Amikor összeomlott a világháló... majd tanulni fogjátok ezt is.
- Milyen virágot veszünk apunak?
- Jeget. Az volt a kedvence.
- De mama, nyár van!
- Az nem baj. Majd te szépen megrajzolod a touchscreenjére. Ha már ennyit kérdezel. És folyton feleselsz.
- Mama...
- Már megint?!
- Ezt most muszáj. Apu egy őrült idióta volt?
- Ez meg hogy jutott eszedbe?!
- Onnan, hogy szépen írt.
- És?
- Ammi néni szerint akik szépen írtak, és megölték magukat, azok mind őrült idióták voltak.
- Kislányom. Ezt se most akartam, de legyen. Elmondom. Az őrült szónak pozitív jelentése van.
- De hát...
- Ne vágj meg szavamon. Nekünk e szó pozitív. Csak nekünk. Mert mi ezért vagyunk. Akiknek negatív, ők az irigyek.
- Mire irigykednek?
- Apádra. Hogy megélte az életet. Hogy meg tudta fogalmazni az érzéseit úgy, hogy más is megértse. Hogy én is megértsem. Őrült volt, aki átélte az életet. Aki letett valamit az asztalra. Mert szenvedélyesen élt. És aki szenvedéllyel éli meg azt, amit csinál, mindennél és mindenkinél szebbet alkot benne. Mint amit te fogsz majd, a jégvirággal.
- De én nem tudok temetőben jégvirágot rajzolni.
- Tudod mit, kicsim? Van még néhány régi papírom a szekrényben. Ilcsi nénitől kérünk egy ceruzát. A fia régiségkereskedő. Biztos van nekik sok. Megrajzoljuk apádnak a jégvirágot. Együtt, kézzel.
- Mama, imádlak!
- Aztán beszkenneljük, és pendrive-on áttöltjük neki. Apád is kézzel szeretett...
- Mama?!
- Kislányom! A perverz fantáziádat, hogy vinné el a macska bajsza!
- Hogy tud valakit elvinni egy macskabajsz?
- Ez apád szólása volt. Szerette keverni a különböző, korabeli szólásokat. Egyébként a macska bajsza húsz macskányi tömeget is elbír.
- Az nem a hangya?
- De igen. Tudod, én is szeretek keverni... különben most nem tudnál kérdezni tőlem.
- Most értettem meg a választ.
- Örülök. Meg annak is, hogy végre mosolyogsz.
- Szeretlek, mama.
2009-01
