A "meg nem mutatás" vizuális eszközei, s hatásai a "Menedék" c. amatőr játékfilmben
BME-Vizuális kommunikáció - beadandó elemzés
Talán, ha összejött volna a pénz a lóra, a Monty Python csoport Gyalog galopp című alapműve emlékezetes kezdőjelenetével karöltve meg sem hódítja a világot. A szűkebb keret, a szegényes költségvetés, a nadrágszíj visszahúzása nem feltétlen eredményez unalmas, kevésbé látványos, és élvezetes produktumot, hiszen a segédeszközök, a mankók elhagyása önállóbb gondolkodásra, nagyobb kreativitásra sarkallja a készítőket.
A "Menedék" című amatőr rövidfilm alapvetően egy tribute-alkotásnak indult, mely a kötelezően megjelenítendő elemeken túl Spielberg kísérleti filmjére, a Párbajra válaszol.
Ám itt a Volga személygépkocsi, és a Kraz teherautó végtelen harcának öt percbe sűrített szakaszában a befogadó valóban csupán néző lenne, s csak kis mértékben értelmező, amennyiben összejön a pénz a tehergépjármű megnyerésére. Ugyanakkor a film lényege, hogy mindent megmutat, egyben az ellensége is. A mcluhan-i forró médium csak akkor válhat langyossá, mikor amit csak lehet, elveszünk belőle, hogy a befogadó a megmaradt derengésekből következtesse ki a maga számára tetsző, életére nézve hasznos, életviteléhez simuló konklúziót, tanulságot.
Ehhez azonban nem elegendő valamit szimplán csak nem mutatni, hiszen akkor joggal értelmezzük mindezt a bevezetőben tárgyalt 'van pénz, jó film, nincs pénz, unalmas film' tévhit beigazolódásának, s mindinkább erre a hiányosságra koncentrálunk a műélvezet, s az értelmezés helyett.
Egy film esetében, mely végső soron a valóság, a megtörténtek képsorát prezentálja elénk, nehéz, de nem megoldhatatlan feladat úgy bemutatni valamit, hogy a(z elvont, s talán nem is létező) bemutatandó háttérbe szorul, mi több, talán a teljes film során elő sem kerül, pusztán homályos utalásokkal marad a közelben.
A meg nem mutatás vizuális, illetve auditív eszközei az elemzett film során a fény, a tárgy, valamint a képtől elvonatkoztatott hang jótékony hatásait próbálják kiaknázni.
A fény jelenségének kihasználásához rendkívül nagy előnyt jelentenek az amatőr kézikamera silány képalkotási lehetőségei. Amikor a rejtélyes üldöző hangja szép lassan felmordul a távolban, a készülék az út szélére félreállított kocsiját indítani próbáló főszereplő szerencsétlenkedéseit, valamit a közeledő rém feltételezett pozícióját egy képre komponálva variózik a felkelő nap irányából érkező utóbbira. Az országútra tűző égitest fénye azonban jókora tojásdad alakban égeti a képernyőt, irreverzibilisen eltüzelve ezáltal a tartományába eső egyéb színinformációkat. Ha akarnánk, se tudnánk a kimerevített képpel mit kezdeni, hiszen az elveszett adatok nem nyerhetők vissza, a vakító nap irányából érkező jármű(?) kiléte tehát kendőzött marad.
A közeledő "gonosz" takarása érdekében elibe állított tárgy beiktatása nem ismeretlen a filmkészítők eszköztárában. Az indulni képtelen Volga mögött egy éles balkanyarban folytatódik az országút, melyet mindkét oldalt sűrű szegélyerdő borít. A néző tehát a következő variónál csalódhat, valójában akkor sem látott volna semmit, ha borult időben játszódna a cselekmény, hiszen a hajtűkanyarba belógó lombokon aligha hatolhat át a tekintet. Pedig az operatőr, s a vágó mindent megtesz: lassú zoomjával, több másodpercig kitartott felvételeivel megadják a lehetőséget az eredményes keresésre egészen addig a pillanatig, míg az ismeretlen erők - legalábbis a hanghatások alapján - kiszabadulnak a "meg nem mutatás" eszközeinek karmai közül.
A kezdőjelenet helyszínének kiválasztása tehát nem csupán a fény-, hanem az útviszonyok figyelembevételével is kellett történjen.
A film során a kitakarás, éppen hogy csak nem mutatás több ízben is visszatér. A visszapillantó tükör pont azt a tartományt pásztázza, melybe még épphogy nem hatol be a szörny, a menekülő jármű pedig mindvégig oldalról, hátulról látható, ahogy a főszereplő is.
Bár nem épp vizuális eszköz, a hangot is érdemes megemlíteni. A hangot, melyhez nem tartozik kép, illetve nem olyan kép, melyre mi számítunk. A film utolsó jelenetében egy, a főszereplő által helytelenül felállított következtetési rendszer visszaidézi az üldözőt, ki így ismét a menekülő Volga mögé keveredik. A gördítősávból már láthatjuk, hogy nincs sok hátra a filmből, no meg, a készítők is tudják, hogy egy film megtekintése előtt tájékozódunk annak metaadatairól (pl. időtartam), így ezt az információt is felhasználják a végjátékban. Az utolsó jelenetben, melyben a Volga elhúz az országúton, már halljuk az utána igyekvő rém motorzaját. A kamera stabil, a Volga lassan távolodik, a nézők gondolhatják úgy, hogy a film csattanójaképp lehull a lepel a prédára vadászóról, s talán kiderül, hogy pusztán egy groteszk szituációba csöppentünk, hol valójában egy röhejes küllemű jármű - mondjuk egy fagylaltos-, vagy egy szippantóskocsi - kergeti a szocialista autógyártás remekét. A várhatóan váratlan esemény azonban itt történik: a film véget ér, a képernyő elsötétül, közvetlen az előtt, mielőtt az üldöző az objektív lencséje elé kerül.
S itt ébred a néző arra, hogy a legtöbb információt az a kép tartalmazza, amelyik nincs. A kép, mely homogén, 100% fekete, de nem úgy fekete, hogy az volt előtte is, s az is marad örökké, hanem úgy, hogy ábrázolt előtte valamit, amibe belepozícionálhatjuk az általunk gondoltat. Egy tájékozódási pontot hagy hátra, ami pusztán csak arra jó, hogy elinduljunk valamerre. S hogy merre? Bármerre! Minden az értelmezőn, a befogadó fantáziáján múlik, s ha ügyes, maga egészíti ki olyan elemekkel a történetet, melynek realizálását talán még egy hollywoodi költségvetés sem fedezné.
A filmnek rövidségéből, amatőrségéből adódóan, s természetesen a meg nem mutatás eszközeinek hatására többféle értelmezése lehet, s ezt mi sem igazolja jobban, mint az egymástól eltérő nézői vélemények.
Az egyik értelmezés szerint a főszereplő a zavaros olajügyletei miatt utált Ukrajnát, míg az üldöző Nyugat-Európát testesíti meg, s a filmben elszívott cigaretta is csempészáru.
Egy másik nézőpont szerint valójában nem történik más, mint szerencsétlen egybeesések sorozata, melyet csupán a nem kevéssé frusztrált főszereplő értelmez félre. A Volgát üldöző jármű valójában nem is üldöz, pusztán csak közlekedik: véletlenül kerül mindig mögé, hisz a hosszú úton mindketten megállnak olykor pihenőre, s a titokzatos rejtett számról érkező hívást nem az üldöző indítványozza, hanem valaki, aki képtelen kikapcsolni mobilkészülékén ezt a funkciót.
A főszereplő talán nem más, mint a hangok rabja. Talán nem is követi senki, csak a megoldatlan, egyre maga fölé tornyosuló problémák üldözik, melyek elöl struccpolitikát folytatván menekül.
Talán a készítők sem tudják már pontosan, hogy az értelmezést első ránézésre segítő, ám visszagondolva mégis inkább hátráltató, ködös, se eleje se vége "szöveginformációk": telefonbeszélgetések, belső monológok kiegészülésével alkotott mű, ezekkel a vizuális megoldásokkal hová sodródott attól az elképzeléstől, hogy egy szokványos autós üldözés prédája a félelmetes Kraz elöl saját gyermekkorába menekül.
2009-12
