Antonioni Nagyításai
Az ember elfogyasztja a képet, a kép elfogyasztja a valóságot. Ha Antonioni filmjének megtekintését kötelezővé tették volna vizuális kommunikáción, nem lett volna ennyi bukás ebből a tárgyból. Jóllehet, ez volt a cél, hiszen minél többször veszel fel egy tárgyat, annál többet fizetsz a BME-nek, de ez már nem a filmhez, hanem a magyar politikai helyzet kialakulásának történetéhez adalék.
Csak a mediatizált kommunikáció foglalkozik az alkotással, mely korrajzot ad a hatvanas években burjánzó nagyítási lázról, a vágyról, hogy minden mozdulatunk képekben tündököljön, hogy közeli családtagunk minden apró porcikája szobafal-nagyságnyi méretben meredjen az éji nyugalomban, laterna magicával megvilágítva az ágyunk fölött, s nem utolsó sorban pedig arról a sok-sok izgalmas pillanatról, amit egy sötét kabin rejt magában, melyben pontosan az a világ elevenedik újra, melyet néhány órával azelőtt zsebeltünk be pár kattintással mintavételezés céljából. Illetve annál egy kicsit több. Egy kicsit több?
Antonioni filmjét először úgy 10 éves koromban láttam. Anyám ajánlotta, hogy van benne egy érdekes módon felfedezett gyilkosság. Ám az akkori, Columbón és Knight Rideren szocializálódó ifjonti lelkem szerint értelmetlen befejezés láttán az arcomra kiülő WTF?-tekinteten túl semmit se váltott ki belőlem egy olyan művészeti alkotás, melyben sem a gyilkos kiléte, sem az indíték nem derül ki, az ügy sem kerül felgöngyölítésre, és még ráadásul az is kétséges, hogy valóban megöltek valakit.
Hogy mennyire nem ez a lényeg ebben a filmben, azt már maga a főcímzene denotálja. A hatvanas évek lágy akkordjain felmerülő táncdalok folynak a fülünkbe a pattogó bakelitről, ráadásul, amikor Thomas felfedezi a képregényként maga köré csiptetett, felismerhetetlenségig felnagyított fotókon a turpisságot, az audiotracken néma csend honol. Persze, hiszen a gondolkodáshoz csönd kell.
Antonioni remek keretet ad a filmnek. Mind az elején, mind a végén pantomimesek özönlik el a kamera által bepásztázott teret, fittyet hányva a felvevőgép jelenlétére. Mintha úgy készült volna az egész, hogy teljesen spontán kerülnek oda. Zseniális megoldás, mely segít elterelni az értelmező figyelmét arról, hogy akár csak egy pillanatig is azon agyaljon, vajon most akkor mi van a bűnügyi vonallal.
Mert, és most kapaszkodjon meg mindenki, lehet, hogy Thomas akkor sem tudna épeszű bizonyítékkal szolgálni a nyomozóknak, ha a felesége szúrós véleménye által szinte csak ötletszerűen a vászonra hányt festékpettyek kompozícióját tartalmazó szürreál festménynek titulált, "szarránagyított", kontextusából igen jelentőst kiragadott felvételen elcsípett holttesten kívül a többi előhívott fénykép is még a birtokában lenne.
A filmben egyetlen - szándékoltan elhelyezett? - szarvasbakit találtam, mely pontosan abból a - filmszakmában máig igen nehezen áthidalható - problematikából ered, hogy egy kamera pontosan azt a képet veszi fel, amit a szem elméletileg lát. Thomas a parkban futó nőre meredve eszeveszett kattintásba kezd, mi pedig az ő szemszögének kameraállásából is követhetjük az eseményt. Vagyis, ha metanagyításba bocsátkozunk, s amíg Thomas a képeit abuzálja a filmben, mi a filmet nagyítjuk abban a jelenetben, ahol még semmit sem kellene sejtenünk, mi magunk előbb találjuk meg a hullát, mint botcsinálta nyomozónk.
Persze, aki először nézi végig, és még nem olvasta a regényt, sem a spoilereket, abban fel sem merül a gyanú, hogy turpisságokat keressen, aki pedig már látta, az úgyis tudja, hogy kell a bokor alatt lennie valaminek, amit még elvileg nem lenne szabad meglátni. Mindenesetre én ezt a jelenetet mindenképp olyan szögből fényképeztem volna, hogy még csak apró pontokban se legyen a néző számára látható a színtiszta véletlenségből lefotózott emberi maradvány.
Egyébként, most újranézve, a Nagyítás azon kevés filmek egyike, mely legalább olyan jó nézve, mint amilyen élvezet lehet könyvben olvasva. A ködös részletek lassan puffannak a földön, mi is azonosulhatunk Thomasszal, aki egyre több részletre figyel fel saját képein. Többszörnézős film, de csak egyszernézve hatásos. És nem biztos, hogy az első lesz az.
2010-01
