A lány, aki nyolc
Nyolc perccel múlt nyolc óra, hát hisz emlékszem, amikor még nyolcezer leütés hiányzott a nyolc napon túl gyógyuló esetek elemzését megkísérlő dolgozatomhoz, melyhez nyolcadszor kezdtem neki, ám egyszer sem jutottam túl a háromleütéses névelőn. Rettentően hiányzott. Talán ő, talán bárki más, akivel megoszthatom nyűglődésem, bánatom, s átélt gyönyöreim. Bárki más, aki örökké itt van, és engem pontosan tud.
Úgy döntöttem, nem érdekel, felhívom. Nyolc év távlatából. Nyolc év, ami talán nyolc hónap se volt, ám mondd, kit érdekel ilyenkor a pontosság? Könyörögtem, jöjjön át. A telefont gyanús rábólintások közepette rakta le. Találkozunk. Jézusom. Rögtön elkezdtem takarítani. Rögtön ő is elkezdte. Magát. Na persze, pókhálótlanítania azért annyira nem kellett, az erényes ember tevékenységében mindig jelen van a gyönyör.
Az ajtót zaklatottan csapta magára. Négy helyen zárta be. Megpróbálta először a slusszkulccsal, ekkor jött rá, tán mégis inkább busszal kéne mennie. Ilyen állapotban nem ülhet a volán elé. Visszahajította a kulcsot a konyhaablakon, ami a belső udvarra nézett, s tárva nyitva volt. Szapora léptekkel indult a buszmegálló felé a madárlátta homályban.
Aztán visszafordult. Mégis kocsival akart menni. Hamarabb átér, hamarabb megtudja, miért kell, s hamarabb vége ennek az egésznek, amiről senki se tudja, micsoda. Az üzemanyagvisszajelző-lámpa viszont annál informatívabban villogott. Engedelmeskedett a nyomásnak. A következő benzinkútnál letért az útról. Letért? Méghogy letért. Makacsabb volt annál. Úgy döntött, kibírja ezt a félórás utat. Pont kibírja. Nem akart emberekkel találkozni. Még benzinkutasokkal sem. Gyorsan hajtott, hogy hamarabb átérjen. Pont az ilyen stressz hiányzott még neki.
Kész szerencse, hogy mégis a tömegközlekedést választotta. Bár, talán mégse. Szorongós típus volt ő is, akár nála volt a bérlet, akár nem, ha meglátott egy kalauzt, kényelmetlenül érezte magát. Most még alapja is volt. A bérlet ugyanis a nagy kapkodásban otthon maradt. A kalauz fenyegető, sötét árnya pedig egyre közeledett kapaszkodója felé, amit a legszívesebben kitépett volna a helyéből, s kétkarú emelőként működött volna vele, ám hiába erőlködött, nem tudta megmozdítani az utastér oszlopos tagját, mindinkább próbálta, annál debilebbnek tűnt az utazóközönség szemében. Az ellenőr persze megírta a csekket, s leszállíttatta a járműről. Ki a hidegbe. Amúgy is megfagyott már éppen. Kellett ez?
Hát nem. Még jó, hogy nála volt a bérlet, így zavartalanul utazhatott tovább. És még azon sem kellett gondolkodnia, betérjen-e a Tescoba egy tábla csokiért. Már mért térne be? A lány vigyen ajándékot a fiúnak? Hát hol tart már ez a világ? Örüljön, hogy egyáltalán átmegy hozzá a lány. Na jó. Egye fene. Mégis lehajtott a Tesconál. A csokit ő is szereti. És ki tudja, látják-e még egymást.
Bárcsak ennyi lenne minden dilemma. Bárcsak megállt volna a kúton, s tankolt volna. Persze, hogy lefulladt a motor. Persze, hogy a Homokiszőlők előtt. Amerre a kutya se jár, csak a szatír ballag a vadonban. Félt. Felhívta a sárga angyalt, vontassa el a következő benzinkútig. Azaz, dehogy hívta. Büszkébb volt ő annál. Leintette az első autóst, s behúzatta magát. Balszerencséjére a gépjármű sofőrje egy mezőgazdasági vontató volt, ki mihelyst kiszállt, együltő lendületében magáévá tette a lányt.
Látjátok? Inkább a buszos megpróbáltatás. Hazament a bérletért. Hát persze, hogy a kulcsot ragadta magához. Örök életére megutálta a BKV-t. Nem érdekelte az idegállapota, kocsiba ült. Bár, de. Érdekelte. Mégiscsak az igazolványt ragadta magához, s ismét nekiiramodott a megállónak.
A megállókkal mindig hadilábon állt. Sose tudta, vagy csak elszokott tőle, de fogalma sem volt, hol kellett leszállni. Úgy gondolta, leszáll eggyel előtte, bár nem tudta mi előtt, ebből baj nem lehet. Lába azonban nem követte decízióját. Így történt, hogy eggyel később került le a buszról, mint kellett volna.
Csöngettek. Kinyitottam az ajtót. Ott állt előttem. Egyből nekirontottam. Ő sem ellenkezett. Azt mondta, akart hozni egy csokit a Tescoból, de épp elég volt neki a benzinkutasokkal lefolytatott interakció, így üres kézzel jött. Nem érdekelt. Hogy is érdekelt volna, amikor itt van... amikor itt van velem.
Bementünk a hálóba. Kisvártatva csöngettek. Ajtót nyitottam, ismét megérkezett. Még csokit is hozott. Alig tudtam merre lenni. Bár kit érdekel ilyenkor a csoki. Itt van ő, aki most csak az enyém, s bevihetem a hálóba.
Aztán megint ott állt a kapuban. Kis butuskám. Elszámolta a megállókat. De így legalább egyszerre érkezhetett saját magával az utca két irányából, mert egyike eggyel korábban, másika pedig eggyel később szállt le a buszról.
Mielőtt a hálóba invitáltam volna őt, kiszerveztem az Opelt a garázsból, hogy az egyik kocsival be tudjak állni. Kinek hiányzik az értetlenkedő járókelőknek a két, teljesen egyforma kocsi két, teljesen egyforma rendszámára tapadó bamba pofája.
Alig álltam be vele, újabb kocsi jelent meg. Ezúttal kiszállni is láthattam őt. Vigyorogva mesélte, hogy találkozott egy angyallal, persze sárga volt, no meg az ő hülyesége, de kit érdekel ilyenkor, mikor végre eljött hozzám. Oh nem, az angyal... az angyal ő volt.
Fél órát se tudtam foglalkozni vele, ismét megjelent egy kocsival. Nem kicsit volt zaklatott, otthon maradt a bérlete, visszament az autóért. Kapott tőlem egy ejnyét, persze, busszal kellett volna jönnie, mint, ahogy tette is, hiszen a bérletért ment vissza.
Ekkor már hét volt belőle. Megkértem, hogy jöjjön ki mind, és segítsen nekem leszedegetni a rendszámokat, mert ennyi autó már nem fér a garázsba.
Megjött a nyolcadik is. Épp el tudtam ugrani előle, mielőtt belerongyolt volna a hatodik kocsijába. Kiszállt, és sírva rohant a nyakamba. Megerőszakolták. Útközben. Mert makacs volt, és nem tankolt. És nem engem hívott, vagy legalább bárkit, aki barát. Tessék. Kellett ez? Persze, ezt nem mondtam. Nyugtattam. Amennyire tudtam. Aztán mondtam neki, menjünk be, csinálok egy forró eperteát, berakok neki egy filmet, - mondjuk a Mátrixot... na jó, ez talán kezdésnek kicsit erős lett volna nekik - és együtt felhívjuk a rendőrséget. Könyörgött, hogy ne tegyem. Nem értettem, de megértettem.
A megpróbáltatásokat gyorsan elfeledte. Segítettem ám. Kilencen voltunk az ágyban. Aztán ketten lettünk. Mind a nyolc darabja egyetlen hatalmas gördülőcsapággyá változott, s akárhová néztem, egyetlen volt belőle. Beborított alul, felül, oldalt, srégen, semmi más nem volt látható. Elnyelte a szoba tárgyait, elnyelt engem is. Aztán újra szétszaladt. Én meg csak lihegtem. Kimentem a fürdőszobába. Útközben találkoztam vele, törülközőbe csavarva, a folyosón. Aztán a konyhában, épp egy narancsot facsart. Végül a fürdőszobában. Bárhová néztem, ott volt, bárhová mentem, láttam egyet belőle.
És tudtam, most vagyok boldog. Nem előtte, mert egyedül voltam. Vele is egyedül. És nem utána, mert minden jó megszokható, s unalmassá válik. Tudtam, holnapra már az agyamra megy, hogy tényleg mindenhol ő van, bárhová lépek. De most még nem volt az. Nem értettem, pontosan hogy lett belőle nyolc, de ott és akkor ez egyáltalán nem érdekelt. Mert ez volt, drága barátim, a legszebb éjszakám.
2009-04
