Papírdobozok
Papírdobozokat tervezett. Sorra egyiket a másik után. Sütist, tortást, szivecskést, macist, átjátszókábelest. Mind sajátkezűleg vágta, formálta, ragasztotta. Maga szerkesztette, nyomtatta, s ragacsolta fel rá a bevonatot, vagy épp maga festette föl a maga által kreált grafikát. Aztán ott állt már neki sorra az összes, és már nem tudott velük mit kezdeni, mert a cég, akinek csinálta ezeket, tönkrement.
Maradt ideje hát bőven, hogy neki is csináljon belőle. Tudta, a dobozokkal nem ér el semmit. Tudta, hogy amit tett, azt egy életnyi jócselekedet sem feledteti el, nem hogy néhány vacak doboz. De soha nem adta fel. Csak a dobozokat. Hetente küldött belőlük, minden héten ott várta a teraszon egy-egy újabb és újabb témájú külsővel rendelkező példány. Őt persze hidegen hagyta az egész. Bármily kreatív, bármennyire is szívhezszóló volt a doboz bevonata, bár kidobni sajnálta őket, nem foglalkozott velük. Mindet a garázsban gyűjtötte, így már nála is elkezdett tornyosulni a halom.
Aztán egyszer el kellett hoznia tőle egy könyvet. Egy könyv mindig ott marad az elvesztett léleknél, ez valahogy mindig megvolt és meg is lesz a világban. Persze az is a garázsban volt. Amint kimentek a tárolóba, örömmel konstatálta, hogy nem dobta ki "remekműveit". Hiába az örökké tartó gyűlölet, talán valami remény mégis felcsillan.
Tudta jól, a dobozokkal már fölöslegesen próbálkozik. Másban viszont sajnos nem volt annyira kreatív, így ebben a témakörben kellett megoldás után kutakodni. Tudta, hogy a macskáknak nem tud ellenállni. Egyszer véletlenül rácsukta a garázsajtót az egyik kis szőrmókjára, három hétig sírt utána. Azóta nincs is neki. Pedig nagyon szeretne már egyet. Egy olyat, mint az előző. Amelyik puszit adott az orrára, ha közel tartotta hozzá a fejét.
Mit volt mit tenni, szerzett hát egy tarka kölyökmacskát, s beidomította. Semmi mást nem tanított meg neki, csak azt, hogyan kell megnyalni az ember orrát. Nagyon tanulékony jószág volt, egy hét alatt elsajátította a bravúrt. Készített neki egy dobozt, s kibélelte finom, meleg takaróval. A doboz szellőzőit a kialakított designhoz simította, s ezúttal nem vitte túlzásba a díszítést, texturális értelemben véve is minimalista maradt, csupán ennyit írt a tetejére: "neharagudj:*". Még aznap éjjel belefektette az előzőleg jól megetetett-megitatott cicát, mely halk dorombolással szenderült bele a hajnali homályba. Átosont, elhelyezte az ajtó előtt a preparátumot, majd remélve a mindenekfeletti összefogásban, hogy az utolsó próbálkozása talán megtöri e hosszú kínlódást, hazavándorolt.
És reggel lett. Ő kilépett, s megpillantotta a kartontárgyat. Nagyon rosszul aludt. Épp előző este szakított egy barátból lett szerelmével, ráadásul aznap két zárthelyi is várta, és semmit se tanult, csak sírt. És már elege lett, hogy még innét is üldözik. Az a hülye, ezzel a sok szaros papírdobozzal. Ezen ráadásul nem volt semmilyen kedves kis díszítés. Egy elkeseredett próbálkozás, mely során már csak egy sebtiben felkarcolt "ne haragudj"-ra futja. Miközben a kiborulás könnyei kiszédelegtek az arcára, beleordította az ébredő reggeli peremkerület mormogásába, hogy "ELÉG". Ekkor átlépte a küszöböt, majd egy jól irányzott mozdulattal, hogy még a kukából se látszódjon ki, páros lábbal ugrott a dobozra, melyben a meglepetés épp összegömbölyödve álmodott hangtalan.
2009-09
