A lélektárs-keresés problémái
Három évvel ezelőtt leltem rá arra a leányzóra, aki akkor számomra az egyetlent, s pótolhatatlant jelentette. Igaz, már boldog volt valakivel, aki ugyanezt elmondhatta ugyanebben a kondícióban - persze jóval sikeresebben -, éppen ezért kellett kiírtanom az érzéseket. Na, persze, mindinkább küzdöttem ellene, annál jobban sodródtam bele. Aztán... két hét volt a világ. Ami megtörtént. Utána pedig fél év a gyötrelem. Hogy rájöjjek, nem lehet ő az egyetlen. Mostanra sikerült rájönnöm. Ő csak egy szerelem volt. Az első, a legnagyobb.
Most végre jut idő józanul keresni. De vajon miért ÉN keressek? Engem ki keres? Kik nekünk az értékek és kiknek lehetünk mi azok? És hova lett a szeretet? "ÉN SZERETEM A CICÁMAT, MERT... úgy táncol, mint egy balerina" - olvasható egy macskaeledelt népszerűsítő plakáton. Alatta pedig apró betű: "miért kell megindokolni a szeretetet?" Tényleg. Miért is?
Ha megszeretne valaki, aki neked senki, megszeretnéd? Ha megszereted, s kiderül róla, hogy valójában senki, s nincs benne semmi, tovább szeretnéd? Persze, valami mindenkiben van, a semmi pedig relatív, hisz másnak a valami lehet hogy neked a semmi, na de továbbmegyek... miért szeretnéd tovább? És miért nem? Mert nincs benne mit szeretni? Nadehát én azért szeretem, aki, s nem azért, aki lehetne, vagy akit én talán kihoznék belőle. Csakhogy az akiban benne van a valami. Az a valami, ami egyedivé teszi, ami feltölti. Mint üres kiflit a mustárral, kecsöppel mázolt forró virsli. Hiszen egész életünkben ezt kell bizonyítanunk! Mink is a mustárral kent forró virsliket harapjuk szívesen, nem az üres kiflit! És bizony a lányok is így vannak ezzel.
Felvetődik - jogosan - a kérdés: finnyásak lennénk? Valahol igen. Ám a válogatósdit nem szabad összekeverni a 'márcsakzértsefogokveledösszejönni találokénjobbatis' önsanyargató, túrórudiértvisító kisfiú képében játszó álmakacs elhatározással. De itt van még valami. A prózai gyönyörök. És a dilemma. Vagy vígasztalódunk a nem kérek belőlével, mondván - mámort az is rejt - vagy megvonjuk magunktól az élvezeteket egy igaz, zamatos, nekünk való, hamisítatlan boldogságért cserébe, amit - legyünk most egy kicsit realisták - korántsem biztos, hogy megkapunk. Mert hinni és keresni nem elég.
És az álmok? A szenvedélyek? Amik életben tartanak - engem is. De a vágy ide is béfolyik. Ki ne álmodozott volna olyan társról, aki ugyanazok iránt a dolgok iránt rajong, mint mi? Ki ne ábrándozna titkon a Richard Bach-i lélektárs megjelenéséről, s első magához hívogató kiáltásáról: 'veled akarok projektelni!' Egymást serkenteni, közös célokon álmodozni, s megvalósítani azokat. S bennük megfürödni. Együtt bevonulni a köztudatba. Együtt tenni valami fontosat, mint Micimackó, ébredés után. A másik bogarát nem elviselni, hanem vele együtt imádni, dédelgetni, s hasznosítani?! Vele együtt, akit pont ezért az életéért szeretünk. És azért, mert ő pedig látja ezt. S mert látja, jobban szeret viszont, mint bárki szeretett ezen a világon valaha.
Vajon létezik ilyen? És ha igen, szerelemmel szeretjük-e mindörökké? A hiedelem szerint az egységnyi életre eső igaz szerelmek száma csupán egy. Ha ez így van, jól megfürödtem. Kérdés, hogy nem-e ebben az esetben járunk jobban. Hiszen a természeti csapásként érkező mindent felégető lángolásokat senki se sírja vissza!
Hiszen a szerelem nem más, mint egy rafinált, színes kis buborék, amely akkor pattan be a lét kamrájába, amikor a legkevésbé kéne, hogy érkezzen. Amiből kimenekülni nem tudsz, s a szemed láttára növi ki magát akkorává, hogy kitöltse kamrád teljes szélességét. Te ezt révületbe esve nézed végig, mert mást nem tehetsz, és mert csodás látvány az, amikor egy színes buborék növekszik, és mindjárt ellepi tudatod, akár az áradó folyó a hanyagul sorsára hagyott prospektusokat a MAHART-jegypénztárban. Aztán vadállat lesz. Minden más tényezőt kiszorít a kamrából, eltűnik a tudás- és megismerésvágy, eltűnnek az egyéb szenvedélyek, motívációk, feketék lesznek szemedben a növekvő buborék által magáévá tett kamra drasztikus visszafoglalására ösztönző barátaid. Aztán - jó esetben - megfulladsz. Rosszabb esetben az elpukkadt buborék sarkokban ragadt maradványait takaríthatod össze. És elveszted a hited. Hogy valaha is lesz majd egy olyan buborék, mely egy mindenek mellett megférő aranyos, támogató, megismerésvágyat erősítő tünemény lehet majd. Aztán rájössz, hogy nincs ilyen. Olyankor akarod elhagyni véglegesen a kamrát. De csak akarod. Mert nem hagyod el. Mert nem hagyhatod. Mert reménykedsz, hogy ezek után már nem jöhet rosszabb. Ez adja a hited. Hogy mindig érdemes.
2007-04
