Válasz Neki
(szerelmeslevél két lépésben - 1)
Oh, vajh mért van az, hogy az ember oly szépen egybefonja a gondolatokat az agyában, mitöbb, saját maga is olykor elérzékenyül, mikor visszapörgeti az egészet, de mihelyst felkapcsolja az olvasólámpát, hogy mindezt megpróbálja papírra hányni, nevetségessé, idétlenné, meghajózhatatlanná válnak a megmaradt töredékek, ha ugyan maradtak még, s nem illantak el a hirtelen megvilágosulás hatására, akár a csótányok vissza a parkettaszegletbe, mikor a panelban váltjuk át onra a kapcsolót? Nyilván, a fejünkben mindez korántsem szavakból és képekből áll, hisz ott nem létezhet csupán ily lebutított formátumban a tökéletes tisztassággal megálmodott, megtervezett világ, de mégis... hát, megpróbálom neked összeszedni. Már csak azért is, amiért oly meglepetten, s összetetten felkínálva tapodtad meg a továbblépés perlonját azon a Felszabadulás téri délután.
E béna, kezdetleges sorok mögött most föltámad a tartalom, hogy vadul követelve igazát megpörkölődjön rajt. Mert ez áldásos átfogó, amit ész oldalai be tudnak fogni, oly kevéssé méri, valójában mit is érzek irántad. Önbizalmat adtál. Elhitetted velem, hogy részese vagyok a világnak, hogy az úton tovább megyünk, s hogy ezernyi szúnyog kereszttüzében a takaróm voltál. És az is maradsz mindig. Hát mi lesz, mondd, ha meglát a kényszerválogatta szülemény? Kitaszajt vajon, mert te vagy mindenem? De miért gondolkodok én ezen... mikor sehol sem vagyok még? Rózsaszín ecethéjat adtál kezembe, amivel aztán bezártad a kaput. Magadra és előttem. Miért tetted velem ezt?
Gátat húztál a tiszta lefolyás elé, önvalló soraim közé pedig, a többieket eltátorítandó, vérszem került. Vérszem, mint a mai technokratikus ésszel felfogott webkamera vörös, cserélhető előlapja. Belekocsonyásodott, beletokozódott, és megmurdelt. VÉGLEGESEN. Örökre úgy, hogy soha többé nem jön haza. Állítólag szerették. Rajongtak érte. Az orvosszakértők pedig a fejüket csóválva tépik le a marokban is elférő kicsíny fémágyacska biztosító kapcsát:
- Pedig valami őt sosem érte el.
- Talán az, ami midenhonnan b*sztatta - teszi hozzá egy dokkmunkás, odakintről.
- De TE ne szójjá' be! - ordít vissza egy fekete haj.
Bárhogyan is, sose tudjuk már meg a halál okát. Csak annyit, hogy saját maga végzett. Nem, nem az egyetemen. Addig már nem jutott el. Mikéntekre és miértekre pedig nem kapunk választ. Miért szerették így? Hát tessék. Kipróbálta, hogy meddig bírja ki. Eddig. Most pattant szét a remény.
A polgárőrség álmos önkéntese pedig már huzigálja ki a sárga nylonszalagot a történtek köré. Egy kávé neki se ártott volna.
- Menjenek innen! - legyint a bámészkodó tömegbe. - Nincs itt semmi látnivaló!
Az illetékesek már útban vannak a fekete zsákokkal. Az egyik kaján vigyorral az arcán, mint aki dilibogyót fogyasztott, vágtat át a tömegen, a menetszélbe sárkányszerkezetként kilobogtatva a felbontott zsákot. Körötte rémüldöznek a járókelő mamókák.
- Eszednél vagy, gyerek? - ordít rá a felettese, bár lehet, hogy csak egy OKJ-s tanfolyamot végzett erőforrásfelelős - Ez nem szélzsák, hanem hulla! Na, adjad szépen!
Aztán becsomagolják. A sok szétpattant reményke mind-mind immár a végső nyugalom felé vezető aszfalton vala. Ennyi volt.
A levéltárban keresik a választ. Mindenre, ami most történik, többtíz évvel ezelőtti gyökereket montíroznak, így próbálva kibújni a felelősség alól. Mert aki ott kutat, az az igazi bűntárs. Elporlad már minden levél, három cédén az anyag. Nem olvassa a meghajtó. Talán egy másik. Sikerül. Kiviláglik feketén-fehéren az egész. A piros, nagybetűs szerelem. Amire még tán most is hordják a részvétkoszorúkat. Mert nem azt temetik, hogy elmúlt. Azt siratják, hogy tart. Hogy úgy lett vége, hogy még mindig folyik. Mert attól, hogy te ráhúztad a gátat, csak magad szemét csuktad be az események előtt. Azaz, után.
Berreg, nyöszörög a drájver, villog a vörös led, mint Móricka az első görbülő osztályzattal. Ez a lélek értett a szeretethez. Talán gyakorolta is. sose tudjuk meg, amiről írt, álom volt-e vagy valóság. Megvalósult-e valaha bármely része is. A bitképsorozat adta be az aranylövést. A meghajtó már e/1-ben olvas.
Wördben megformált álomvilág. Ezt írta le. Hogyan juthatunk el oda, ahol már senki nem lesz velünk. Sárga szalagok a táskán, rajta a ruhád. Az enyimet nem találom, megnézem magamon. Elkezdünk asszociálni. A játékszabály az, hogy először felváltva mondjuk, aztán minden második tagot csak magunkban, és egymás magában mondott asszociációs tagját kell kitalálnunk. Ehhez jól kell tudnunk egymást. Sikerünk a forró, ízletes csókok gyakori egymásutánisága alatt élvez el. Aztán már aludnánk.
Simogatlak, mint aki szeret téged, te pedig elmosolyodsz, mint aki szeret engem. Fejünket önfeledten tároljuk egymáson, mint anno lábaid az asztalon. Nem háborgat minket a helyzet kihasználására irányuló folyamatos kényszer, nincs net, nincs tv, nincs alkohol. Szívünk sem ver már úgy, mint egy ezervattos nagyipari vibrációs döngölő. Együtt alszunk el. Közel hozzád, a boldogsághoz, szuszogásod útjába bújva. Átkarolva megfagyunk, össze, együtt, reggelig. 8 és fél óra után ébredünk fel. 8 és fél óra mély alvás után, üdén és kipihenten. Te nem rohansz a konyhába, utánam kutatva, s én nem veszlek a küszöb mögött észre, mint egy kétségbeesett, utolsó segélykiáltást, arcodon a 'Program szabálytalan műveletet hajtott végre' párbeszédablak képében kimerevedő rémülettel, hogy hová tűntem az éjszakai teljességből, s én pedig nem foglak hátulról átkarolva, mint óvatlan vadászt a tornyosuló barnamedve, megnyugtatni: én soha nem hagynálak ott. Mert ott leszek. Átszellemülten fityiszt mutatva a kampányharkálynak: 8 és fél óra alvásból ébredve. Az előttünk álló napot pedig mindketten egyformán akarjuk. A kávét is már csak megszokásból teszem fel.
Az összegzés immár az utókornak készül. Boldogok voltunk, két napig. Remegve beszélek alá, a konyhaszekrényből előkerült laptopon pedig pillanatok alatt bitfilm születik. A tetőn vagyunk, a kémény mellett. Balra fenyves, jobbra hegyek. Én kitapétázom az egész éjszakát a bitulaxos fényvédőre, hisz annyira jót aludtunk egymásban, hogy az akkor megtapasztalt abszolút külvilági sötét általunk együtt leképzett mása mindennél jobban fogja védeni e tetőt a káros napsugaraktól. Akkor mondhatjuk, hogy megtörtént. Hogy boldogok voltunk. Így, lány, nem.
És mégis értelme volt. Hisz minden történés magában rejthet egy szeletke folytatást. És köszönöm. Hogy eddig is eljuthattunk. Hogy végre megtudtam, melyik nemcsoport kasztjába kerültem, és hogy az élet számomra már nem egy az augusztus végi apadások után a gödi kőgáton fönnakadva érlelődő vizihulla képében áll, hanem egyszeriben egy frissen balzsamkezelt Leninnel nézhetek farkasszemet a mauzóleumban. Halott az életem most is, de gyönyörű halott. És ezt egyedül neked köszönhetem. Neked, aki kiszáradt szívemet végre kicsit a vályúhoz engedte inni, feltöltődni, hogy legyen ereje hinni, hogy útjába kerül majd egy olyan vályú, mely örök vízvételezést biztosít. Kár, hogy az már nem lehet olyan. Hisz nem benned találok majd rá.
És most elköszönök, mert aludni kell. Aztán útra kelni. Boldog légy, tiszta szívből kívánom. Mert szeretlek, biz, még most is jobban, mint a túrór rudit, pedig aligha ismerek ennél nagyszerűbb találmányt kerek e világon.
2007-05
