FOLYAMHAJO.HU
Nemzetközi Szállodahajó Adatbázis
és hajózási információs portál
Tudtátok-e, hogy utoljára Magyarországon látták a szovjet szárnyashajógyártás egyik legsikeresebb sorozatának legelső példányát, mely annak ellenére, hogy magyar tulajdonba került, soha nem volt magyar, a Dunán sose közlekedett, de a Volgán sem szállított utasokat? Utolsó ismert tartózkodási helye Budakalász volt, az Omszki-tó partja. Aztán, mintha ott se lett volna, köddé vált. De hová tűnt? Ki vitte el? És hol van most? És egyáltalán... ki hozta ide a Szovjetunióból, és mi a fenének hozta ide, ha nem csinált vele semmit? Sőt, ha kint sem szállított utasokat, egyáltalán minek építették?
Nagy levegő. Kezdjük az elején.
Indulhatnánk onnan, hogy a szárnyashajó azért szárnyas, mert szárnyai vannak, melyek bizonyos sebességet elérve kiemelik a teljes hajótestet a vízből, hiszen jellegzetes vízcsepp-profilú szárnyai a Bernoulli-törvény alapján pontosan azt csinálják a vízben, amit a repülőgép szárnyai a levegőben. Indulhatnánk onnan, hogy az első működőképes szerkezetet Enrico Forlanini olasz mérnök építette 1906-ban. Indulhatnánk onnan, hogy a magyarok sem tétlenkedtek, 1961-ben Fekecs Gábor és Beledi Dezső a Váci Hajógyárban kifejlesztette és megépítette a FECSKÉ-t, mely sikeres próbaútjai és pozitív fogadtatása ellenére mégsem kellett a MAHART-nak, hiszen akkor már megállapodtak a Szovjetunióval, hogy az ellentételezés egy részét szárnyashajókkal kívánja teljesíteni. Igen, indulhatnánk onnan is, hogy az ötvenes években már javában készültek a szovjet Rakéták, összeállt egy képpé a Meteor, és, kedves olvasó, most tegye le a kávét, mert az a rész jön, ahonnan a fentiek helyett határozottan elindulunk: 1969-ben a távoli Szovjetunió Gorkij (ma Nyizsnyij Novgorod) városában (bizony, itt gyárották a Volga személygépkocsikat is!) egy tervezőasztalon új nap kelt: megszületett a Voszhod. Értitek, új... nap... kelt...
Mert bizony az elvtársak is tisztában voltak vele, hogy az "űr- és szárnyashajóverseny" kellős közepén nem ártana a Rakétánál praktikusabb, áramvonalasabb, kevésbé zajos, de a Meteornál kisebb, hullámálló folyami, mi több, part menti tengeri használatra is alkalmas típussal elkápráztatni a népet, felpiszkálni a piacot. A Voszhod tervei ennek tökéletesen megfeleltek. A gépházat a hajó farába álmodták, olyannyira elzárva a középső utastértől, hogy a vécét, a büfét, illetve a csomagtárolót közbeékelve minimálisra redukálódjon annak zajszintje, rezonanciája. A kormányállás a hajó első felében volt, így jelentősen csökkent a holttér a Rakétáéhoz képest. És akkor jöjjenek a száraz adatok: legnagyobb hosszúság: 27,6 m. Legnagyobb szélesség: 6,4 m. Fixpont magasság: 3,2 m. Merülés szárnyon menetben: 1,1 m. Merülés álló helyzetben: 2 m. Vízkiszorítás teljes terheléssel: 28,4 tonna; üresen: 20,4 tonna. Főgép: 1 db 1000 LE-s 12 hengeres Zvezda M400/M401A levegőindításos dízelmotor V-hajtóművel. Utasbefogadó képesség: kiviteltől függően 62-71 fő. Holtvízi utazósebesség: 65 km/h. Hatótávolság: 500 km.
A Gorkijban jóváhagytott tervek alapján 1973-ban a Krím-félszigeti feodoszijai Morje Hajógyárban megépítették, s vízre bocsátották cikkem főhősét, melyet praktikusan, mint első darab, VOSZHOD-01 névre kereszteltek. A tesztüzem két éven át zajlott, ez idő alatt rendületlenül szelte hegynek s völgynek a Volga, valamint a Gorkij-víztározó hullámait, a tapasztalatok alapján folyamatosan módosított specifikációk kíséretében, lényegében csak mérnökökkel, újságírókkal, alkalmanként VIP-vendégekkel a fedélzetén. A második példány 3 évvel később követte, apróbb finomításokkal: az első utastér ablakkiosztását teljesen átvariálták, a hátrafelé döntött keskeny plexiket felváltották a könnyebben legyártható lekerekített téglalap-alakú blokkok, a motortér kopoltyús szellőzője előrébb került diszkrét csonkok formájában, a tetőfarok a dizájnba illeszkedve hátrafelé emelkedett. A hátsó árboc a rádióhuzalok átfeszítésének magasság-optimalizálása végett magasabb lett, megnövelték a dohányzóterasz hosszát, átalakították a hátsó szárnyprofilt, a kihajtáshoz kialakított indokolatlan mértékű merőleges törést pedig elsimították a laterálon. Ja igen. A főmotort is továbbfejlesztették. Ezzel a finomhangolással végül jóváhagyták a tervet, s 1976-ban megindulhatott a típus sorozatgyártása. 1976 és 1992 között összesen 155 db, lényegében teljesen egyforma hajó készült el, elsősorban belpiacra, de exportáltak Kínába, Kanadába, Vietnámba, Görögországba, Hollandiába, sőt, Magyarországra is.
A MAHART a 156 Voszhodból 4 db-nak lehetett a boldog tulajdonosa. Ezeket - maradva a Sirály és a Sólyom után a madaraknál, Vöcsök névre keresztelték. A VÖCSÖK-I még a gyártás hajnalán, 1977-ben érkezett hazánkba. A VÖCSÖK-II, mellyel többek közt a Queen együttes érkezett Budapestre, 1986-ban, a VÖCSÖK-III és a VÖCSÖK-IV pedig 1987-ben állt szolgálatba a Dunán, Budapest-Bécs vonalon. A legöregebb Vöcsköt 2002-ben selejtezték, kibelezett teste a Neszmélyi Hajóskanzenben látogatható. Belsőségeit ne keressük kanópuszedényekben, azok már nincsenek meg. A VÖCSÖK-IV erősen lepusztult állapotban várja sorsa jobbra fordulását 2014 óta az Újpesti öbölben, a VÖCSÖK-II és a VÖCSÖK-III viszont kiváló egészségnek örvend, felújítás után mind a mai napig közlekednek (2018) Budapest-Esztergom, nagy ritkán Budapest-Bécs útvonalon. Ennek a négy MAHART-os Voszhodnak az életútja gyönyörűen követhető, gondunk velük nincs. Térjünk inkább vissza a prototípushoz, kedves olvasó már a karfát harapdálja burmamacska módra, miért érdekes számunkra a legelső Voszhod, és hogy került kapcsolatba Magyarországgal?!
Az akkoriban állami (megyei) kezelésben lévő, kompokat, révhajókat, révátkelőket, s az ezek karbantartásához szükséges eszközöket és iparterületeket üzemeltető és tulajdonló Pest Megyei Révhajózási és Hajóépítő Vállalat (PRHV) a csőd szélén állt, szinte hetente cikkeztek arról, hogy bármelyik pillanatban leállhatnak a kompok, ha nem történik meg az isteni csoda. A személyzet csencselt, a vezetőség csencselt, a hajók kritikán aluli állapotban voltak, a botrány csak nőtt és nőtt. Aztán jött a rendszerváltás. 1991-ben új vezetőt neveztek ki a PRHV élére, aki ígéretet tett arra, hogy a régi atyafik hibáit kijavítja, ezzel együtt az összes csontvázat kiugrasztja a szekrényből: minden sikkasztást s egyéb disznóságot kikutat, s nyilvánosságra hoz, a PRHV megmentésére, gazdasági átformálására pedig - mivel alapvetően vállalkozói vér csörgedezett az ereiben - létrehozott egy ún. "vállalkozási osztályt", Atlantis Tours néven. Az üzleti terv többek között tartalmazta egy Budapest-Bécs, valamint egy Budapest-Esztergom vízitaxi-, illetve rendszeres charterjárat beindítását, hogy ezáltal elsőként törjék meg a MAHART monopolhelyzetét. Az új szolgáltatáshoz 1991 nyarán megszerezték az oroszoktól (direkt használom a "megszerezték" szót, ugyanis hivatalos iratot nem találtam az adásvételről, egyes vélemények szerint azért, mert ilyen szerződés soha nem is létezett) a Volga partján akkor már feleslegessé vált VOSZHOD-01-es, illetve LASZTOCSKA nevű szárnyashajókat. (Utóbbinak - mint a világ egyik leggyorsabb szárnyashajójának - szintén kalandos a története, de ezt majd egy későbbi írásban elevenítem fel). Az oroszoknak akkor már semmit sem jelentett a VOSZHOD-01, a fiatalabb, modernebb Voszhodok üzemeltetésére, propagálására helyezték a hangsúlyt, ráadásul, idő közben a tesztelésre, próbautakra, kísérleti egérként használt hajó motorjának V-áttétele felmondta a szolgálatot.
A megvásárolt (megszerzett) szárnyasok teherhajók gyomrában tették meg a hosszú utat a Volga-Don csatornán, a Don folyón, az Azovi-tengeren, a Fekete-tengeren, valamint a komplett Al-Dunán keresztül, majd megállapodtak Budapesten, a PRHV Óbudai-szigeti jachtkikötőjében, ahol simán lehetséges, hogy elhangzott a következő párbeszéd:
- Jaj de szépek!
- Ugye?
- Szerinted gond nélkül levizsgáznak?
- Háááááááát, egy nagyon picit azért kell majd rájuk költeni. De nem vészes.
Végül kiderült, hogy az a nagyon pici egy nagyon picivel több lett volna. Ennek ellenére a felújítás, a honosítási eljárás, és a műszaki vizsga küszöbén a hivatalosan még szovjet szárnyashajót vízre emelték, mert valamit csak kellett mutogatni a tervezett útjait népszerűsítő prospektusokban. A motorját nem indították be - semmiféle engedély nem volt arra, hogy a Dunán ússzon/közlekedjen - néhány órára mégis felvonták a magyar lobogót, majd fénymásolópapír, s némi cellux segítségével letakarták a szovjet felségjeleket (ez csupán matrózlegenda, de amilyen abszurd, akár igaz is lehetett!), s az egész szárnyashajót kötelekkel kicibálták az öböl közepére, mintha éppen Bécsbe startolna teljes menetfelszerelésben. A fotómasina exponált, majd visszarendeztek mindent a kiindulási állapotba. Kötelek, daru, tartóbak. A VOSZHOD-01-es dunai pályafutása ezzel az első és utolsó "úttal" véget is ért. Se előtte, se utána nem távolodott el a parttól, csak ott és akkor, abban a néhány órában az Óbudai-sziget hajógyári öblében, a Duna hűs hullámainnak tetején pedig soha nem szárnyalt.
1992 tavaszán ugyanis ismét igazgatóváltáson esett át a PRHV, mert bizonyos körökben nem nézték jó szemmel, hogy az új vezér kizárólag az idegenforgalom felé nyit, s a vállalat eredeti profilja (=révátkelés) nem igazán hozza lázba. Az idő közben kiderült újabb adósságcsomag terhe alatt az új (ki tudja, hanyadik) igazgató megígérte, mindent helyrehoz, és igyekszik a vállalkozási osztály eszközeit nem elkótyavetyélni.
Így esett, hogy a pálya szélére küldött VOSZHOD-01 egy ajándékozási szerződés keretében a frissen megalakult budakalászi Poszeidón Vízibúvár Klubhoz került. A "szárnyashajó-ajándék" értékét 1993 januárjában 17,5 millió Forintban állapították meg. 1993 nyarán szállították át teljes útzár mellett a Hungarocamion speciális, 28 kerekű trélerén az Óbudai-szigetről az Omszki-tó partjára, a 11-es főút mellé. Az átszállítás nem volt zökkenőmentes, már a hajótest daruzásánál is probléma adódott: ekkor derült ki ugyanis, hogy egy évvel korábban, a hajó őrzését elvállaló személyzet - mivel az Atlantis Tours nem rendezte jó tisztességgel a munkabérüket - mielőtt elhagyta a hajót, mérgében kinyitotta a fenékszelepet. Ebből kifolyólag - pontosabban, beömlőleg - a szárnyashajó fedélzet alatti rekeszei szép lassan megteltek Dunavízzel.
A búvárszakkör öltözőnek, tárolónak használta, illetve klubgyűléseket tartott a fedélzetén. Később egy vállalkozó álmodott benne éttermet, mely végül nem valósult meg, hiszen a szakkörrel úgy állapodott meg a Budakalászi Önkormányzat, hogy kereskedelmi tevékenység nem folyhat a fedélzeten.
És most itt állunk, kedves olvasó, 1994 nyarán, az Omszki-tó partján. Itt áll a VOSZHOD-01 is, a maga nemében különleges jármű, s csöndben figyeli a 11-es főút forgalmát, és a reá visszatekintő csodálkozó arcokat: "nézd mán, ott áll a mező közepén egy szárnyashajó, hát ez hatalmas ötlet!". Megalkották, vízre rakták, tesztelték. Hibákat találtak benne, kijavították, megint tesztelték. Aztán megindult a sorozatgyártás és elfelejtették. Aztán megvették, s elhozták ide. Vízre tették, de sehova nem mentek vele, mert nem kedvezett sem a politikai, sem a gazdasági helyzet ahhoz, hogy végre igazi hús-vér utasokat szállítson. Aztán elsüllyesztették, majd kiszedték, s idecibálták Budakalászra, hogy étterem legyen, de végül az sem lett. És most itt áll, abban a reményben, hátha valami izgalmas történik vele azok után, hogy kilopták belőle az összes vörös bársonyülést, kiszedték a motorját hajtással együtt, s levágták róla mellső szárnyait.
Történt.
Felgyújtották.
Hogy kik és miért, a feledés homályába vész, de valószínűsíthető, hogy a vendéglátóiparban sem ismeretlen konkurenciaharc ártatlan áldozata lett, hiszen utolsó évében, 1995-ben "PILYÁLLY-HA-JÓ" fantázianéven büfé üzemelt a fedélzetén, s alatta. A pusztító tűz után nem sok maradt a hajótestből, nem volt hát nehéz szétbontani, elhordani a törmelékeket. Aztán, mintha ott se lett volna. Hűlt helyén ma játszóház áll, s parkoló.
Sajnálom, kedves olvasó, nem akartalak lelombozni. Bizonyára olyan befejezésre vártál, mint a legtöbb szerelmesregény, vagy legalább egy írás a konteó-blogon. Több alternatívával, melyből bármelyik lehet még befutó.
Amikor az oknyomozó hajósember nyomot talál, s egyre több részlet derül ki olyan különlegességekkel megspékelve, melyek a nagy egymásra találást csak fokozhatják, veteránautós lelkesedéssel titkon elmereng, hogy a kutatás tárgya mind a mai napig létezik. Nem gyulladt ki, nem darabolták fel, a történet vége nem prózai és húsbavágó, hanem misztikus és végtelen. Talán a befektetett energiáért cserébe tiéd lehet a múló pillanat, ahogy rányitod a rozsdás műhelykaput, esetleg te ütöd rá csákánnyal az első féltéglát, te rántod le róla a ponyvát, te konstatálod egy düledező hétvégi telekre tekintve, hogy nahát, ennek kiköpött úgy néz ki a homlokzata, mint egy fél szárnyashajó. Aztán te közlöd az orgazmus küszöbéig felizgatott sajtóval: heuréka. Ez volt valaha a VOSZHOD-01.
Aztán elfogadják a csatlakozási kérelmed egy budakalászi Facebook-csoportban. Megírod amit keresel, és 10 perc után kapod meg azt a választ, amit 10 éve sejtesz, csak nem akarsz tudni. Pont került az "i"-re, de minden pont újabb és újabb ajtókat nyit meg előtted, nem tudhatod, melyik történet ér úgy véget, ahogyan Te szeretnéd. Na, de ne menjünk át Coelhoba, ez mégis inkább szakmai cikk, mint nekrológ. A VOSZHOD-01 igaz története, egy szárnyashajóé, mely valamiben úttörő volt, mégse használták soha arra, amire szánták. Emlékét és papírjait megőrizzük.
Felhasznált irodalom: spkflot.ru, fleetphoto.ru, Arcanum Digitális Tudománytár, Budakalász anno Facebook-csoport, illetve a VOSZHOD-01-es szárnyashajó fennmaradt tervdokumentációi. Kiemelt köszönet: Pesti Zoltán, Szigetvári Mátyás, Станислав Круглов.
Írta: Kalmár Dániel, folyamhajo.hu
2018-03
