Albert bácsi nagyon örült annak, hogy végre ingyen utazhat a BKV-n, ám egy napon kellemesnek ígérkező reggelének öblítőkék fellegét kellemetlenül keményre formált jéglabdákat aláeregető, vajszürke felhők kezdték aranyozni.
Elolvasom...
Tudta, a dobozokkal nem ér el semmit. Tudta, hogy amit tett, azt egy életnyi jócselekedet sem feledteti el, nem hogy néhány vacak doboz. De soha nem adta fel. Csak a dobozokat.
Elolvasom...
Lindrette görcsbe rándult, remegő keze immár egy kanalat, egy kést és egy villát markolt. Határozott léptekkel megindult az ajtó felé, kitépte azt, majd egyetlen mozdulattal kihajította az evőeszközöket a semmibe.
Elolvasom...
Fölvette hát a konyhakőről, majd elidnult véle a bejárati ajtó felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a macskaáteresztő ablakon keresztül kidobja a teraszra, kutyája számlájára. Mert a mandarin még az ebek harmincadján is finom.
Elolvasom...
Mennék én, de egy hatalmas fémdoboz keresztezi az utam. Egy valamiféle furcsa rendszer. Valahogy mögé kell kerüljek. Megkerülni és átmászni lehetetlen, mivel nem a doboz hever az úton, hanem az út fut egyenest a dobozba.
Elolvasom...
Kinn a parton, a csúszós rézsűn ott figyelt a Halál, és nyújtotta feléje kaszájának nyelét, majd rákiabált: "kapd el, barátom, kihúzlak!". A legény eztán bugyogva-karattyolva elordította magát: "már megint az a kibaszott dönteni..."
Elolvasom...
E béna, kezdetleges sorok mögött most föltámad a tartalom, hogy vadul követelve igazát megpörkölődjön rajt. Mert ez áldásos átfogó, amit ész oldalai be tudnak fogni, oly kevéssé méri, valójában mit is érzek irántad.
Elolvasom...
Többször is verte fejét a vaslépcsőhöz, beállt a lift útjába. Beugrott a borba, hátha megfullad, de csak prüszkölt, köhögött, kapálózott benne. Magára zárta a hűtőszekrény ajtaját, s bent didergett az elviselhetetlen hidegben, ahol annyira összefagyott, hogy mikor rájött, tényleg bármit csinál, nem fog meghalni, már mozdulni se bírt.
Elolvasom...
